Az anyám titkos fiókja – Egy levél, ami mindent megváltoztatott

– Miért nem mondtad el soha? – suttogtam a nappali félhomályában, miközben a kezem remegett a papírlap felett. A temetés utáni vasárnap volt, a lakásban még ott álltak a hervadó virágok, a fekete ruhámat le sem vettem. Az egész házban anyám illata keveredett a gyertyafüsttel. A jobb oldali fiók, amit soha nem nyithattam ki, most végre engedett. És ott volt a levél – az én nevemmel, nagy, kerek betűkkel: „Katalinnak”.

Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy anyámnak nincsenek titkai. A bal oldali fiókban mindenféle apróság: hajgumik, régi mozijegyek, egy doboz mentolos cukorka tele gombostűkkel és biztosítótűkkel. De a jobb oldali fiók – az volt az ő szentélye. „Oda ne nyúlj, Kati!” – mondta mindig, és én sosem mertem ellenszegülni. Most viszont már nem volt ott senki, aki rám szóljon.

A levél első soraiban még csak arról írt, mennyire szeretett. De aztán jött egy mondat, ami úgy vágott belém, mint a kés: „Tudom, hogy mindig érezted, valami nincs rendben közöttünk.” Megálltam az olvasásban. Hogy értette ezt? Mindig is éreztem egyfajta távolságot köztünk, de azt hittem, ez csak az én hibám. Hogy túl sokat vártam tőle, vagy túl kevés voltam neki.

A levélben aztán leírta: „Amikor megszülettél, apád már mást szeretett. Én mégis úgy döntöttem, hogy megtartalak, mert te voltál az egyetlen biztos pont az életemben.” A szívem összeszorult. Apám három éve halt meg, sosem beszéltünk erről. Mindig azt hittem, hogy a mi családunk egyszerűen csak csendesebb az átlagnál.

Aztán jöttek a részletek: anyám fiatalkori szerelme, egy férfi – Gábor –, akit sosem ismertem. „Ő volt az igazi apád” – írta anyám. „De ő elment Németországba még mielőtt megszülettél volna. Apád vállalta, hogy felnevel téged, mintha a sajátja lennél.” A levelet olvasva mintha minden emlékem új értelmet nyert volna: apám néha furcsa távolságtartása, anyám néma sírásai éjszakánként.

– Ez nem lehet igaz – motyogtam magam elé. De a levél végén ott volt egy fénykép: anyám fiatalon, egy magas férfi oldalán. A hátoldalára csak ennyit írt: „Gábor és én, 1986”.

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton csak az járt a fejemben: ki vagyok én valójában? Másnap reggel átmentem a nagymamámhoz. Ő már régóta özvegy, de mindig is közel állt hozzám.

– Mama – kezdtem remegő hangon –, tudtál erről?

A nagymama arca megkeményedett. Egy pillanatig azt hittem, letagadja majd az egészet.

– Édes lányom – sóhajtott végül –, anyád nagyon szenvedett emiatt. De úgy gondolta, jobb lesz neked így. Nem akarta összetörni a szívedet.

– És Gábor? – kérdeztem halkan.

– Ő sosem tudott rólad. Mire megtudta volna… már késő volt.

Napokig csak bolyongtam a városban. Minden ismerős hely idegennek tűnt: a játszótér, ahol anyával hintáztunk; a cukrászda a sarkon; még a régi iskolám is. Mintha minden hazugságra épült volna.

Egyik este felhívott a bátyám, Péter.

– Kati, mi van veled? Nem veszed fel a telefont napok óta.

– Olvastad a levelet? – kérdeztem vissza.

– Milyen levelet?

Elmondtam neki mindent. Hallgatta végig, aztán csak ennyit mondott:

– Akkor most mi lesz?

Nem tudtam válaszolni.

A következő hetekben próbáltam visszatalálni önmagamhoz. Elmentem anyám sírjához is.

– Miért nem mondtad el? – kérdeztem hangosan. – Miért kellett ennyi éven át hazudni?

A szél végigsöpört a temetőn, mintha választ akarna adni.

Egyik nap aztán eldöntöttem: megkeresem Gábort. Hosszas kutatás után találtam rá egy németországi címen. Írtam neki egy levelet – ugyanúgy, ahogy anyám nekem.

Hetekig nem jött válasz. Már kezdtem feladni a reményt, amikor egyszer csak megérkezett egy boríték. Benne egy rövid üzenet:

„Kedves Katalin! Nem tudom elhinni, amit írsz. De ha igaz… szeretnélek megismerni. Gábor”

A szívem hevesen vert. Vajon képes vagyok-e újra bízni valakiben? Vajon lehet-e pótolni harminc év elveszett időt?

Most itt ülök anyám régi szobájában, előttem a két levél: az övé és Gáboré. Nézem őket, és azon gondolkodom: vajon hányan élnek még hazugságban ebben az országban? Hány család őriz titkokat generációkon át? És vajon képesek vagyunk-e valaha megbocsátani egymásnak – vagy önmagunknak?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot?”