Az anyai szeretet ára – Egy magyar nyugdíjas asszony vallomása
– Anya, kérlek, ne gyere be a nappaliba most – mondta Dóra halkan, de határozottan, miközben az ajtófélfának támaszkodott. A hangja remegett, de a tekintete kemény volt. A szívem egy pillanatra kihagyott. A konyhában álltam, kezemben egy tálca pogácsával, amit egész délelőtt sütöttem, hogy örömet szerezzek neki és az új családjának.
Nem értettem. Hiszen egész életemben csak adni akartam neki. Amióta az apja elhagyott minket, ketten voltunk egymásnak. Mindent megtettem érte: dolgoztam a varrodában hajnalban és este is, hogy legyen cipője, tankönyve, hogy ne érezze magát kevesebbnek a többi gyerek között. Most mégis itt állok, hatvanöt évesen, egy panelház harmadik emeletén, és a saját lányom szégyell engem.
A nappaliban Dóra férje, Gábor és annak szülei ültek. Elegáns emberek, akiknek minden mozdulatából áradt a magabiztosság. Az asztalon drága bor, márkás sajtok – én pedig a saját sütésű pogácsámmal csak zavarba hoznám őket. Legalábbis ezt gondolta Dóra.
– Anya… – suttogta újra. – Csak most az egyszer… kérlek.
A tálca megremegett a kezemben. Hirtelen minden emlék visszatért: amikor Dóra kicsi volt és sírva jött haza az iskolából, mert csúfolták a kopott kabátja miatt; amikor együtt nevettünk a régi tévénk előtt; amikor azt mondta: „Te vagy a legjobb anya a világon.” Hol rontottam el? Mikor lettem számára szégyenfolt?
Visszamentem a konyhába. Leültem az asztalhoz, és néztem a kezemet: ráncos, foltos bőr, repedezett körmök – egy élet munkája látszik rajtuk. Hallottam a nevetést a nappaliból. Dóra hangja más volt: könnyedebb, mintha nem is az én lányom lenne.
Aztán eszembe jutottak azok az évek, amikor minden fillért meg kellett számolnom. Amikor Dóra gimnáziumba ment, nem tudtam megvenni neki azt a márkás cipőt, amit annyira szeretett volna. Akkor is sírt – de akkor még hozzám bújt vigasztalásért.
Most már nem bújik. Most már csak azt akarja, hogy ne legyek szem előtt.
Este, amikor elmentek Gáborék szülei, Dóra bejött a konyhába. Leült velem szemben.
– Anya… ne haragudj rám – mondta halkan. – Csak… tudod… Gábor anyukája mindig mindent tökéletesen csinál. Olyan más világban élnek…
– És én? – kérdeztem csendesen. – Én mit csináltam rosszul?
– Semmit… csak… néha úgy érzem, nem illesz közéjük. És én sem…
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy magam miatt sírok-e vagy miatta. Mert ő is szenvedett – csak másképp.
Azóta minden találkozásunk feszültséggel teli. Próbálok nem zavarni, nem kérdezni semmit. Néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék.
Egyik este felhívott a barátnőm, Marika.
– Jutka, ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Te mindent megtettél ezért a lányért! Nem te szégyenkezz! Az ő baja, ha nem látja az értékeidet.
De hogyan ne szégyelljem magam? Amikor a boltban számolgatnom kell az aprót? Amikor nem tudok segíteni Dórának lakáshitelt fizetni vagy unokámnak új biciklit venni?
Egyik nap Dóra váratlanul beállított hozzám.
– Anya… beszélhetnénk?
Leültünk. Láttam rajta: valami nyomja a lelkét.
– Gáborral összevesztünk – mondta halkan. – Azt mondta, sosem leszek elég jó az ő családjának…
Megfogtam a kezét.
– Te mindig elég jó vagy nekem – mondtam neki könnyes szemmel.
Dóra rám nézett. Először hosszú idő után újra azt láttam benne: az én kislányomat.
– Anya… sajnálom… annyira sajnálom…
Átöleltük egymást. Mindketten sírtunk.
Azóta lassan változik valami közöttünk. Dóra néha felhív csak azért, hogy megkérdezze: hogy vagyok? Néha elhozza az unokámat játszani. Még mindig fáj, ha eszembe jut az a nap – de már nem érzem magam annyira egyedül.
Vajon hány anya érezte már ezt Magyarországon? Hányan szégyellik magukat azért, mert nem tudnak többet adni? És vajon mikor tanuljuk meg végre: az igazi érték nem pénzben mérhető?