Az Álarc Lehull: Hogyan Hazudott a Sógornőm a Terhességéről, hogy Ne Kelljen Dolgoznia

– Márta, kérlek, ne kérdezz most semmit – mondta Eszter remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A keze görcsösen szorította a bögrét, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban összetörik. A férjem, Gábor, csak némán nézett rám, mintha azt várná, hogy majd én oldom meg ezt az egész helyzetet.

Az egész egy borongós novemberi estén kezdődött. Eszter, Gábor húga, váratlanul beállított hozzánk egy bőrönddel és könnyes szemekkel. – Szakítottunk Zolival – mondta, és már potyogtak is a könnyei. Nem volt szívem nemet mondani neki, amikor megkérdezte, maradhat-e nálunk pár hétig. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a pár hét hónapokká nyúlik majd.

Az első napokban mindent megtettünk, hogy Eszter otthon érezze magát. Gábor mindig is nagyon kötődött a húgához, így természetes volt számára, hogy segítünk neki. De ahogy teltek a hetek, Eszter egyre kevesebbet mozdult ki a szobájából. Nem keresett munkát, nem segített a házimunkában sem. Egyre többször hivatkozott arra, hogy rosszul érzi magát.

Egy reggel aztán Eszter izgatottan jött ki a fürdőszobából. – Márta! Gábor! – kiáltotta. – Terhes vagyok! – A hangja egyszerre volt riadt és boldog. Gábor azonnal átölelte a húgát, én pedig próbáltam örülni vele. De valami nem stimmelt. Eszter sosem beszélt arról, hogy gyereket szeretne Zolival. És most, hogy szakítottak… mégis hogyan?

Az idő telt, Eszter pedig egyre jobban elmerült a terhesség szerepében. Folyton panaszkodott hányingerre, fáradtságra. Mindenki sajnálta őt: anyósom rendszeresen főzött neki húslevest, Gábor minden este hazafelé vett neki valami finomságot. Én viszont egyre gyanakvóbb lettem.

Egyik este Gáborral vitatkoztunk a nappaliban.
– Nem látod, hogy csak kihasznál minket? – kérdeztem dühösen.
– Márta! Ez a húgom! Most van rá szüksége! – vágta rá Gábor.
– De mi van, ha nem is igaz? – suttogtam.
Gábor csak megrázta a fejét.

A következő hetekben próbáltam beszélgetni Eszterrel a babáról: mikor megy orvoshoz? Milyen nevet szeretne? Mindig kitérő válaszokat adott. Egyik nap azonban lebukott: véletlenül megláttam a táskájában egy üres terhességi teszt dobozt – negatív eredménnyel.

Aznap este leültem vele beszélgetni.
– Eszter, kérlek… mondd el az igazat! – néztem rá komolyan.
– Nem értenéd meg… – suttogta.
– Próbáld meg! – kérleltem.
Hosszan hallgatott, majd kitört belőle:
– Nem bírom tovább! Nem akarok visszamenni dolgozni! Utálom az irodát, utálom az egész életemet! Csak egy kis nyugalmat akartam… és azt hittem, ha azt mondom terhes vagyok, mindenki békén hagy!

A döbbenet szinte fizikai fájdalomként hasított belém. Hónapokig hazudott nekünk. Gábor teljesen összetört, amikor megtudta az igazat. Anyósom sírt a telefonban.

A következő napokban Eszter összepakolt és elköltözött anyjához. A lakásban csend lett – de ez már nem az a csend volt, amit szerettünk. Gábor hetekig nem szólt hozzám rendesen; mintha engem hibáztatna azért, mert kiderült az igazság.

Minden nap azon gondolkodom: hol rontottuk el? Miért nem vettük észre előbb? Vajon lehet még valaha teljes a bizalom köztünk?

„Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?”