Az ajtóban állt egy nő egy kisgyerekkel – A fiam elhagyott minket

– Az ön fia hagyott el minket. Nincs hová mennünk – mondta a nő, miközben a karján egy álmos kisfiút tartott.

A szívem hevesen vert, ahogy a pénteki bevásárlószatyrokat letettem a földre. A folyosón terjengett a friss kenyér illata, de most minden másodlagossá vált. A nő arca sápadt volt, a szemei vörösek a sírástól. A kisfiú – talán hároméves lehetett – némán kapaszkodott belé.

– Maga… maga ki? – kérdeztem rekedten, bár már sejtettem a választ.

– Kovács Anna vagyok. És ez itt Marci. Az ön unokája – mondta halkan.

A világ megállt egy pillanatra. Az unokám? A fiam, Gábor, sosem beszélt arról, hogy gyereke lenne. Mindig is titokzatos volt a magánéletét illetően, de azt hittem, csak azért, mert szégyelli, hogy még harmincévesen is albérletben lakik és folyton munkahelyet vált.

– Jöjjenek be – mondtam végül, bár legszívesebben becsuktam volna az ajtót és elbújtam volna a világ elől.

Anna leült a kanapéra, Marci pedig az ölébe húzódott. Zavartan álltam előttük.

– Mi történt? – kérdeztem végül.

Anna mély levegőt vett. – Gábor… elment. Tegnap este közölte, hogy nem bírja tovább ezt az életet. Hogy neki szabadság kell. Azt mondta, majd gondoskodik rólunk, de most mennie kell. Nem tudtam hová menni. Az anyám meghalt, apám sosem törődött velem. Egy barátnőm sincs, aki befogadna. Csak magára gondoltam.

A fejem zúgott. Gábor mindig is felelőtlen volt, de hogy így cserbenhagyjon egy nőt és a saját gyerekét? Hogy lehetett ennyire önző?

– Biztosan csak összevesztetek… – próbáltam mentegetni őt.

Anna megrázta a fejét. – Nem. Már hónapok óta távolságtartó volt. Mindig azt mondta, sokat dolgozik, de én tudtam, hogy valami nincs rendben.

Marci közben elaludt az anyja ölében. Anna könnyekkel küszködve simogatta a kisfiú haját.

– Nem akarom zavarni magát… csak egy éjszakára maradhatnánk? Holnap keresek valami albérletet… vagy menhelyet…

A szívem összeszorult. Egy anya és egy kisgyerek az utcára kerülne miattunk? Mert az én fiam nem tudott felnőni?

– Maradjanak, ameddig kell – mondtam végül halkan.

Az este csendben telt. Anna alig evett valamit, csak Marcit altatta el rendesen. Én pedig ültem a konyhában és próbáltam feldolgozni a történteket. Felhívtam Gábort – kicsöngött, de nem vette fel. Írtam neki üzenetet: „Gábor, beszélnünk kell! Azonnal!”

Másnap reggel Anna csendesen pakolt össze néhány ruhát Marcival együtt. Láttam rajta, hogy szégyelli magát, hogy itt kell lennie.

– Anna… beszéljünk őszintén. Mióta vagytok együtt Gáborral? Miért nem mondott semmit nekem?

Anna sóhajtott. – Négy éve ismertük meg egymást egy céges bulin. Akkor még minden szép volt… De amikor Marci megszületett, Gábor megváltozott. Egyre többet dolgozott, vagy legalábbis ezt mondta. Én próbáltam mindent megtenni, hogy boldog legyen velünk… de ő mindig máshol járt fejben.

– És most? Mit fog csinálni?

– Nem tudom – suttogta Anna. – Csak azt tudom, hogy Marcinak szüksége van egy apára… vagy legalább egy családra.

A szavak úgy ütöttek szíven, mint egy pofon. Vajon én hol hibáztam el? Hol rontottam el Gábor nevelését? Miért nem tanítottam meg arra, hogy felelősséget vállaljon?

Délután végre visszahívott Gábor.

– Anya? Miért keresel? – szólt bele fáradt hangon.

– Gábor! Itt van nálam Anna és Marci! Hogy tehetted ezt velük?!

– Anya… nem érted… én nem bírom ezt az egészet! Nem vagyok kész apának lenni! Nekem is jogom van boldognak lenni!

– És ők? Nekik nincs joguk hozzá? Marci a te fiad! Anna rád számított!

– Majd küldök pénzt… De most ne keressetek!

Letette.

Anna csendben sírt a szobában. Én pedig ott álltam összetörve: anya vagyok és nagymama lettem egy nap alatt – de mindkét szerepben kudarcot vallottam.

Az elkövetkező napokban próbáltam segíteni Annának: keresgéltünk albérleteket, néztünk bölcsődéket Marcinak. De mindenhol csak falakba ütköztünk: túl drága, túl messze van munkahelytől, nincs hely a bölcsiben… Anna egyre reménytelenebb lett.

Egy este vacsora közben Marci rám nézett nagy barna szemeivel:

– Nagyi… maradhatunk itt?

A könnyeim kicsordultak.

– Persze, kicsim… ameddig csak szeretnétek.

Anna hálásan rám mosolygott. Akkor döntöttem el: nem hagyom őket magukra. Ha már az én fiam nem tud férfi lenni, legalább én igyekszem ember maradni.

Azóta eltelt fél év. Anna munkát talált egy közeli boltban, Marci óvodába jár. Gábor néha ír egy-egy üzenetet, de sosem jön el meglátogatni őket. Néha még mindig haragszom rá – de már nem miatta élek.

Minden este lefektetem Marcit és mesélek neki. Anna néha mellém ül és együtt sírunk vagy nevetünk a nap történésein.

Néha azon gondolkodom: vajon hány család él át hasonlót Magyarországon? Hány anya és nagymama küzd nap mint nap azzal, hogy valaki más hibáját kell helyrehoznia?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudtok bocsátani annak, aki ennyire cserbenhagyja a családját?