Az ajtó, ami sosem nyílt ki: Egy anya története a küszöbön

„Bence! Nyisd ki, kérlek! Hoztam neked túrós batyut, ahogy szereted!” – kopogtam újra az ajtón, miközben a folyosón egyre erősebben éreztem a friss péksütemény illatát, amit hajnalban sütöttem. A harmadik emeleti panelházban minden hang visszhangzott, de odabentről semmi válasz nem jött. Csak a lift zúgását hallottam, meg egy szomszéd ajtajának csapódását.

A kezem remegett, ahogy a zacskót szorítottam. Az ablakon át beszűrődő fényben láttam magam: egy ötvenes nő, kissé fáradt arccal, de reménnyel teli szemekkel. Azon gondolkodtam, vajon mikor lett ilyen nehéz elérni a saját fiamat. Régen minden vasárnap együtt reggeliztünk, még akkor is, ha veszekedtünk. Most meg…

„Biztos alszik” – próbáltam magam nyugtatni, de a szívem mélyén tudtam, hogy nem erről van szó. Bence már hetek óta nem hívott fel, csak néha írt egy rövid üzenetet: „Dolgozom, anya. Majd jelentkezem.” De sosem jelentkezett igazán.

A folyosón halkan kinyílt egy másik ajtó. Kovácsné nézett rám kíváncsian.
– Jaj, Zsuzsa, megint nem enged be? – kérdezte együttérzően.
– Nem… talán nincs is itthon – hazudtam gyorsan.
– Az én lányom is ilyen lett. Felnőnek, aztán már nem kellünk nekik – sóhajtott.

Elmosolyodtam, de belül összeszorult a torkom. Vajon tényleg így van? Tényleg nem kellek már Bencének? Vagy csak én nem értem meg őt?

Visszaültem a lépcsőre. A batyu lassan kihűlt az ölemben. Eszembe jutott az utolsó nagy veszekedésünk. Akkor is itt voltam nála, és szóvá tettem, hogy mennyit dolgozik, mennyire elhanyagolja magát – és engem is. Ő pedig rám förmedt: „Anya, hagyj már! Nem vagyok gyerek! Nem kell mindenbe beleszólnod!”

Azóta valami eltört közöttünk. Próbáltam hívni, üzenni neki, de mindig csak rövid válaszokat kaptam. Aztán egyre kevesebbet.

A férjemmel már régóta külön élünk. Bence volt az egyetlen igazi kapcsolatom a világhoz. Most meg úgy érzem, mintha minden ajtó bezárult volna előttem.

A telefonomba bámultam. Megpróbáltam újra hívni Bencét. Kicsöngött… majd megszakadt. Egy üzenet érkezett: „Anya, most nem jó. Majd hívlak.”

Könnyek szöktek a szemembe. Vajon hol rontottam el? Túl sokat vártam tőle? Túl sokat akartam adni? Vagy csak egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal, hogy felnőtt?

A folyosón egyre több szomszéd jött-ment. Néhányan biccentettek felém, mások úgy tettek, mintha észre sem vennének. Éreztem magamon a sajnálkozó pillantásokat.

Végül felálltam, és lassan elindultam lefelé a lépcsőn. A batyut otthagytam az ajtaja előtt – hátha legalább azt beengedi.

Ahogy kiléptem az utcára, a hideg szél arcon csapott. Elindultam hazafelé a kihalt utcán. Minden lépéssel nehezebb lett a szívem.

Otthon csend fogadott. Leültem az asztalhoz, ahol még ott volt két tányér – megszokásból mindig kettőt terítettem vasárnap reggelente.

A telefonom némán hevert mellettem. Néha úgy érzem, mintha csak egy árnyék lennék Bence életében – valaki, aki ott van ugyan, de már nincs rá szükség.

Este felhívott Éva barátnőm.
– Na mi újság? Sikerült találkozni Bencével?
– Nem… – suttogtam. – Nem nyitotta ki az ajtót.
– Ne add fel! Majd megenyhül. Tudod, milyen nehéz most nekik is…
– De miért ilyen nehéz szeretni? Miért ilyen nehéz kimondani azt, hogy „köszönöm”, vagy csak annyit: „hiányzol”? – kérdeztem kétségbeesetten.

Éva hallgatott egy darabig.
– Talán félnek attól, hogy gyengének látszanak – mondta végül halkan.

Az éjszaka hosszú volt és álmatlan. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire magányosnak kell lennie egy anyának? Vagy csak én nem találom már a kulcsot ahhoz az ajtóhoz?

Másnap reggel Bence üzenete várt: „Köszi a batyut.” Semmi több.

Elmosolyodtam keserűen. Ez is valami… talán innen lehet újrakezdeni mindent.

De vajon hány anya ül még most is egy zárt ajtó előtt ebben az országban? Hányan várják azt az egyetlen szót vagy ölelést? És vajon mi mikor tanuljuk meg végre kimondani azt, ami igazán számít?