Az ajándék, ami szétszakította a családot: Egy hűtőszekrény ára
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a tenyerembe temettem az arcomat. A szobában feszülten vibrált a levegő, anya csak némán nézett ki az ablakon, mintha ott keresné a megoldást, amit mi képtelenek voltunk megtalálni.
Gábor, a bátyám, karba tett kézzel állt velem szemben. – Nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni, csak szerintem teljesen felesleges egy új hűtő. A régi még működik, nem? – mondta, de a hangjában ott bujkált valami, amitől összeszorult a gyomrom.
– Dehogy működik! – szólt közbe anya halkan. – Már hetek óta csöpög belőle a víz, és a fagyasztó is alig hűt. – A hangja remegett, mintha szégyellné, hogy panaszkodik.
Én csak bólintottam. – Nézd, Gábor, én már félretettem rá pénzt. Csak azt kértem, hogy te is szállj be. Ez anya születésnapja! Nem mindegy neked?
Gábor elfordult. – Mindig te akarsz mindent eldönteni. Miért nem kérdeztél meg előbb? Miért kell mindig neked lenni a jó gyereknek?
A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Hirtelen minden régi sérelem felszínre tört: az örökös versengés, az apánk halála utáni csendes harc a szeretetért és elismerésért. Mindig is úgy éreztem, hogy nekem kell összetartani a családot, míg Gábor inkább menekült minden felelősség elől.
– Ez nem rólam szól! – kiáltottam vissza. – Ez anyáról szól! Nem látod, mennyire örülne neki?
Gábor csak legyintett. – Ha annyira akarod azt a hűtőt, vedd meg egyedül! Nekem most nincs pénzem ilyen hülyeségekre.
A csend nehéz volt és hosszú. Anya felállt, odalépett hozzám, és megsimogatta a vállam. – Ne veszekedjetek miattam – suttogta. – Nem akarom, hogy miattam haragudjatok egymásra.
De már késő volt. Gábor kiviharzott a lakásból, az ajtó hangosan csapódott mögötte. Én ott maradtam anyával és azzal az érzéssel, hogy valami végleg eltört bennünk.
Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban a vitát. Vajon tényleg én vagyok az oka mindennek? Túl sokat várok el tőle? Vagy csak egyszerűen nem akar részt venni semmiben?
Másnap reggel anya csendben főzte a kávét. – Meg fog oldódni – mondta halkan. De a hangjában nem volt meggyőződés.
A következő napokban Gábor nem jelentkezett. Próbáltam hívni, de nem vette fel. Anyával ketten mentünk el végül a műszaki boltba. A hűtőszekrény kiválasztása közben anya többször is mondta: – Nem kellene ennyit költened rám…
– Dehogyisnem – feleltem. – Megérdemled.
A boltban összefutottunk Rékával, Gábor feleségével. Zavartan köszöntött minket.
– Gábor otthon van? – kérdeztem tőle óvatosan.
Rékának megremegett a szája széle. – Nem igazán… Azóta is magába van fordulva. Azt mondja, mindig te vagy anya kedvence…
Elöntött a düh és a tehetetlenség. Hát tényleg ennyire gyerekes? Hogy lehet még mindig ezen lovagolni harmincöt évesen?
A hűtőt végül kiszállították. Anya örült neki, de az örömbe keserűség vegyült. Az ünnepi ebédre Gábor nem jött el. Az asztalnál üresen maradt a helye.
Napokkal később kaptam tőle egy üzenetet: „Remélem boldog vagy most már.” Ennyi volt. Semmi több.
Hetek teltek el így. Anyával próbáltuk tartani magunkat, de minden nap éreztem a hiányt és a feszültséget. Egy este anya odajött hozzám.
– Tudod, amikor apát elvesztettük, azt hittem, legalább ti ketten mindig számíthattok egymásra…
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán.
Aztán egy vasárnap délután váratlanul becsöngetett Gábor. Réka állt mellette, kezében egy tortával.
– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.
Leültünk mindannyian az asztalhoz. Gábor sokáig hallgatott, majd megszólalt:
– Sajnálom… Nem tudom miért lettem ilyen… Mindig azt éreztem, hogy te vagy anya kedvence… De igazából csak irigy voltam arra, hogy te mindig tudod mit kell tenni… Én meg csak sodródom…
Anya könnyeivel küszködve nézett rá. – Mindig szeretlek titeket… Mindkettőtöket…
Éreztem, ahogy lassan oldódik bennem is a harag. De még mindig ott volt valami keserűség.
– Gábor… Nem akarok többé versenyezni veled… Csak azt szeretném, ha együtt lennénk…
Hosszú csend után Gábor bólintott.
Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Nem könnyű. Minden szóban ott bujkál a múlt árnya.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg egyetlen ajándék képes lehet szétszakítani egy családot? Vagy csak felszínre hozza azt, ami már régóta ott lappang? Ti mit gondoltok? Volt már hasonló élményetek?