Az a nyár, ami szétszakította a családomat: Az igazság az anyósommal töltött balatoni vakációról

– Miért nem tudod egyszerűen elfogadni, hogy én is anya vagyok, Ilona? – kérdeztem remegő hangon, miközben a Balaton-parti nyaraló konyhájában álltam, a reggeli kávémat szorongatva. Anyósom, Ilona, csak megvonta a vállát, és úgy nézett rám, mintha valami különös bogarat látna.

– Réka, én csak segíteni akarok. Te nem érted, hogy a gyerekeknek rend kell? – mondta, miközben már megint átrendezte a hűtőt, és közben a fiam, Marci uzsonnáját is átpakolta egy másik dobozba.

A férjem, Gábor, ekkor lépett be a konyhába. – Anya csak jót akar. Miért kell mindig mindenen megsértődni? – nézett rám fáradtan.

Aznap reggel már harmadszor éreztem azt, hogy egyedül vagyok ebben a házban. Azt hittem, ez a balatoni nyaralás majd közelebb hoz minket egymáshoz. Hogy végre lesz időnk egymásra, a gyerekekre, pihenésre. Ehelyett minden nap egy újabb csata volt.

Ilona mindenbe beleszólt. Hogy mikor keljenek fel a gyerekek, mit egyenek reggelire, mennyi időt tölthetnek a vízben. Minden döntésemet megkérdőjelezte – hangosan vagy csak egy félmosollyal. Amikor szóvá tettem, Gábor mindig azt mondta: „Ne vedd magadra, ilyen volt mindig is.”

De én nem tudtam nem magamra venni. Minden este sírva feküdtem le. Egyik este Gábor mellé bújtam az ágyban.

– Szeretném, ha kiállnál mellettem – suttogtam.
– Ne csinálj ebből ügyet, Réka. Anyám már csak ilyen. Majd elmúlik – válaszolta halkan.

De nem múlt el. Egyre rosszabb lett. Egyik délután Marci elesett a stégen és felsértette a térdét. Odarohantam hozzá, de Ilona megelőzött.

– Látod? Mondtam én, hogy ne engedd oda! – kiabálta rám.
– Elég volt! – tört ki belőlem. – Nem vagyok rossz anya! Nem kell mindenbe beleszólnod!

A gyerekek rémülten néztek ránk. Gábor csak állt ott némán.

Aznap este Ilona összepakolt és kijelentette: „Ha így bánsz velem, inkább hazamegyek.” Gábor egész este nem szólt hozzám. Másnap reggel elvitte anyját az állomásra.

A hátralévő napokban csend volt köztünk. A gyerekek feszültek voltak, én pedig úgy éreztem magam, mintha valami végleg eltört volna bennem.

Hazatérés után sem lett jobb. Gábor egyre többet dolgozott, kevesebbet beszéltünk. Ilona minden héten felhívta őt, és hallottam a telefonban a szemrehányó hangját.

Egy este leültem Gáborral.
– Szeretném, ha eljönnél velem párterápiára – mondtam.
– Nem hiszem, hogy ez szükséges – felelte hűvösen.

Akkor értettem meg igazán: nem csak anyósommal van bajom. Hanem azzal is, hogy Gábor sosem állt ki mellettem igazán.

Azóta sokat gondolkodom azon a nyáron. Vajon lehet-e úgy családot építeni, ha az ember mindig háttérbe szorul? Ha a saját határait sem védheti meg?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni azt, hogy valaki más irányítja az életeteket?