Az a nap, amikor minden megváltozott: Egy elveszett telefon és egy váratlan találkozás

– Ne haragudj, de tényleg szükséged van rá? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonomat nyújtottam a lánynak. A Városliget padján ültem, a tavaszi napfényben próbáltam tanulni, de a gondolataim máshol jártak. A lány – talán Anna lehetett a neve, legalábbis később így mutatkozott be – sietve magyarázta, hogy sürgősen fel kell hívnia az édesanyját. Az arca fáradt volt, a szemei vörösek a sírástól. Nem tudtam nemet mondani.

Ahogy átnyújtottam neki a régi, repedezett kijelzős telefonomat, valami furcsa érzés fogott el. Talán az volt az első pillanat, amikor éreztem: most valami fontos történik. Anna gyorsan bepötyögte a számot, beszélt pár percet, majd visszaadta a készüléket. Megköszönte, de láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Aztán hirtelen felpattant és elsietett. Csak később vettem észre, hogy a telefonomból hiányzik a SIM-kártyám.

Aznap este kétségbeesetten próbáltam elérni Annát – de hogyan is tehettem volna? Nem tudtam semmit róla. A telefonom nélkül pedig teljesen elveszettnek éreztem magam. Az egész életem azon múlt: azon hívtam anyámat minden este, hogy megnyugtassam, jól vagyok Budapesten; azon egyeztettem a diákmunkáimat; azon tartottam a kapcsolatot a barátaimmal. Most viszont csak ültem az albérletben, ahol a szobatársam, Gergő éppen hangosan telefonált az anyjával.

– Mi van veled, Marci? – kérdezte Gergő, mikor letette a telefont. – Olyan vagy, mint aki szellemet látott.

– Elvesztettem a SIM-kártyámat – motyogtam.

– Hogy lehet ilyet? – nevetett fel hitetlenkedve. – Menj be holnap a szolgáltatóhoz!

De én tudtam, hogy nem ilyen egyszerű. A kártya az egyetlen kapcsolatom volt otthonhoz. És valahogy éreztem: Annának szüksége volt rá.

Másnap reggel mégis elindultam az egyetemre. Az órán alig tudtam figyelni. A tanárnő – Katalin néni – többször rám szólt:

– Marcell, maga ma mintha nem is itt lenne! Mi történt?

– Semmi különös… csak fáradt vagyok – hazudtam.

Az óra után kint váratlanul megláttam Annát az udvaron. Egyedül állt, kezében az én SIM-kártyámmal.

– Sajnálom! – mondta halkan. – Muszáj volt elvinnem… Az anyám kórházba került tegnap este, és nem volt pénzem feltölteni a sajátomat. Csak így tudtam beszélni vele.

Dühös akartam lenni rá, de ahogy rám nézett azokkal a szomorú szemekkel, minden haragom elszállt.

– Megértem – mondtam végül. – De szólj legközelebb! Nekem is fontos ez a kártya…

Anna bólintott. Kínos csend telepedett ránk.

– Tudod… – kezdte halkan –, nem akartam bajt okozni. Csak… néha úgy érzem, senki sem segít igazán.

Ekkor értettem meg igazán, milyen magányos lehet Budapesten egy idegen. Hiszen én is vidékről jöttem fel: minden fillért félretettem anyámnak és apámnak otthonra, hogy könnyebb legyen nekik. Néha úgy éreztem, én is csak egyedül vagyok ebben a nagyvárosban.

Aznap este Anna felhívott – már az én SIM-kártyámmal –, hogy megköszönje a segítséget. Hosszasan beszélgettünk: elmesélte, hogy az apja elhagyta őket gyerekkorában; hogy az anyja most súlyos beteg; hogy ő is diákmunkából él és próbálja fenntartani magukat. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz.

De ezzel együtt újabb problémák is jöttek. Anyám otthonról egyre gyakrabban hívott aggódva:

– Marci, miért nem jelentkezel minden este? Mi történt?

Hazudtam neki: azt mondtam, sokat dolgozom és tanulok. Nem akartam elmondani az igazat – szégyelltem volna bevallani, hogy egy idegen miatt veszélybe került az egész kapcsolatom velük.

Közben Annával egyre többet találkoztunk. Együtt tanultunk a könyvtárban, néha elmentünk sétálni a Margitszigetre vagy csak ültünk egy padon és beszélgettünk az élet nagy dolgairól.

Egyik este Anna sírva hívott fel:

– Marci… anyu rosszabbul van. Nem tudom, mit csináljak…

Akkor döntöttem el: segítek neki mindenben. Még ha ez azt is jelentette, hogy kevesebbet utalok haza anyáméknak.

Ez viszont újabb konfliktusokat szült otthon:

– Fiam, miért jött kevesebb pénz ebben a hónapban? – kérdezte apám ridegen.

– Drágább lett az albérlet… – hazudtam ismét.

A hazugságok lassan felemésztettek. Egyre nehezebb volt megfelelni mindenkinek: Annának itt Budapesten és a családomnak otthon vidéken.

Egy nap aztán minden összeomlott. Anna anyukája meghalt. Anna teljesen összetört; én pedig ott álltam mellette, miközben otthonról anyám sírva könyörgött telefonon:

– Gyere haza legalább egy hétvégére! Nagyon hiányzol!

De nem tudtam választani: Anna mellett akartam lenni ebben a nehéz időszakban.

Végül egyik este leültem Annával egy padra a Városligetben – ugyanott, ahol először találkoztunk.

– Tudod… néha azt érzem, két életet kellene élnem egyszerre – mondtam neki csendesen. – Egyet itt veled Budapesten, egyet pedig otthon a családommal.

Anna csak bólintott.

– Én is így vagyok ezzel…

Azóta eltelt pár hónap. A családommal lassan rendeződtek a dolgok; Annával pedig megtanultuk támogatni egymást anélkül, hogy feláldoznánk önmagunkat.

De néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon jól döntöttem? Lehet-e egyszerre két világban élni anélkül, hogy valamelyiket elveszítenénk? Ti mit tennétek a helyemben?