Az a nap, amikor megtanultam nemet mondani: A balatoni álom és a családi valóság
– Már megint itt vannak? – kérdeztem fojtott hangon, miközben a redőny résein át figyeltem, ahogy a sógornőm, Katalin, és a férje, Zsolt, kipakolják a csomagtartóból a hűtőtáskát. A Balaton-parti házunk előtt álltak, mintha csak hazaérkeztek volna.
– Anyád azt mondta, hogy bármikor jöhetünk – vágott vissza a férjem, Gábor, miközben idegesen babrálta a kávéscsészét. – De hát nem gondoltam, hogy szó szerint veszik.
Az egész egy évvel ezelőtt kezdődött. Budapest zajából menekülve vettünk egy kis házat Balatonfüreden. Mindketten úgy éreztük, végre eljött az idő: saját kert, csend, madárcsicsergés. Az első hónapokban minden tökéletes volt. Reggelente együtt kávéztunk a teraszon, esténként sétáltunk a parton. Aztán jött az első hétvége, amikor Katalinék bejelentkeztek.
– Csak egy éjszakára maradunk! – mondta Katalin mosolyogva, miközben már pakolta is ki a bőröndjét a vendégszobába. – Olyan jó itt nálatok! Olyan nyugalom!
Aztán jött a következő hétvége. És azután is. Egy idő után már nem is kérdeztek, csak jöttek. Hozzájuk csapódott Gábor anyja is, aki minden alkalommal hozott egy tepsi rakott krumplit és egy csomó kritikát: „Miért nem locsolod gyakrabban a muskátlit? A szomszédnak sokkal szebb!”
A házunk lassan átalakult közös nyaralóvá. A hűtőben mindig volt valaki más kajája, a fürdőszobában Katalin hajbalzsamja foglalta el a polcot, és esténként Zsolt hangosan nézte a focit a nappaliban. Gábor próbált közvetíteni:
– Tudod, milyen nehéz nekik Pestről lejutni… Hadd élvezzék egy kicsit!
De én egyre feszültebb lettem. A saját otthonomban nem volt egy nyugodt percem sem. Egyik este, amikor már harmadszor kellett ágyaznom meg Katalinék gyerekeinek, elsírtam magam.
– Nem bírom tovább! – zokogtam Gábornak. – Ez nem az az élet, amit akartam.
Ő csak némán átölelt. Másnap reggel azonban minden ment tovább ugyanúgy.
A fordulópont egy júliusi hétvégén jött el. Aznap reggel arra ébredtem, hogy Katalin már a konyhában főzi a kávét – az én bögrémből.
– Ugye nem baj, hogy elhoztuk a kutyát is? – kérdezte vidáman. – Olyan jó nagy kertetek van!
A kutya persze rögtön szétkaparta az ágyásaimat.
Délutánra már mindenki ott volt: Gábor anyja, Katalinék, Zsolt szülei is átugrottak egy „rövid” látogatásra. A kert tele volt emberekkel, gyerekekkel, kutyával. Én pedig ott álltam a konyhában, és úgy éreztem, eltűntem.
Este Gábor odajött hozzám:
– Ne haragudj rájuk… csak szeretnek itt lenni.
– És velem mi lesz? – kérdeztem halkan. – Ki szeret engem?
Aznap éjjel nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, és azon gondolkodtam: miért nem tudok nemet mondani? Miért érzem mindig kötelességemnek kiszolgálni mindenkit?
Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat. Amikor Katalin megkérdezte, hogy maradhatnak-e még egy hetet („Úgyis szabadságon vagyunk!”), mély levegőt vettem.
– Nem – mondtam határozottan. – Mostantól szeretném, ha előre egyeztetnétek velünk minden látogatást. És szeretném, ha csak akkor jönnétek, amikor tényleg meghívunk titeket.
Katalin arca lefagyott.
– Hát… jó… – motyogta sértődötten.
Gábor anyja is megszólalt:
– Hát ilyen vendéglátást! Régen bezzeg örültünk volna egy balatoni háznak!
De én kitartottam. Aznap este először éreztem magam otthon igazán ebben a házban.
Gábor először dühös volt rám.
– Miért kellett ezt így? Most mindenki haragszik ránk!
– Inkább haragudjanak – feleltem –, mint hogy elveszítsük önmagunkat.
Nehéz hetek következtek. A család megsértődött, kevesebbet hívtak minket. De lassan visszatért az életünkbe a csend és a nyugalom. Megtanultam nemet mondani – és ez mindent megváltoztatott.
Most már tudom: néha muszáj határt húzni azokkal szemben is, akiket szeretünk. Mert ha mindig csak adunk, egyszer elfogyunk.
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig engednétek be másokat az életetekbe – és mikor mondanátok végre nemet?