Az a nap, amikor kitettem a fiamat és menyemet a házból
– Nem bírom tovább, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhapultba kapaszkodtam. A kezem remegett, a hangom elcsuklott. A fiam rám nézett, szemeiben egyszerre volt düh és kétségbeesés. Mellette állt Dóra, a menye, karba tett kézzel, ajkán gúnyos mosoly.
– Anyu, már megint kezded? – kérdezte Gábor fáradtan. – Tudod jól, hogy most nincs hova mennünk.
– Nem érdekel! – kiáltottam rá. – Ez az én házam! Három éve tűröm, hogy semmibe vesztek, hogy minden nap veszekedés van. Nem bírom tovább! – A hangom visszhangzott a csendes lakásban.
Azt hiszem, ott, abban a pillanatban szakadt el bennem valami. Három évvel ezelőtt még boldogan fogadtam be őket. Gábor elvesztette az állását, Dóra pedig terhes lett. Azt hittem, segíthetek nekik, hogy újra talpra álljanak. De minden hónap csak nehezebb lett. Először csak apró dolgok: Dóra sosem mosogatott el maga után, Gábor egész nap a számítógép előtt ült. Aztán jöttek a nagyobb viták: ki fizeti a rezsit, ki főz, ki takarít. Végül már azt sem tudtam, mikor volt utoljára csend ebben a házban.
A szomszédok is suttogtak. „Még mindig nálad laknak?” – kérdezte egyszer Ilonka néni a lépcsőházban. Szégyelltem magam. Mintha kudarcot vallottam volna anyaként.
Aznap este, amikor kimondtam: „El kell mennetek!”, Dóra felnevetett.
– Komolyan gondolod? Hova menjünk egy kisbabával?
– Ez nem az én problémám! – mondtam, de belül majd megszakadt a szívem.
Gábor csak állt ott némán. A fiam, akit egyedül neveltem fel, akit mindennél jobban szerettem. Láttam rajta: csalódott bennem. De én is csalódtam benne. Hogy lehet az, hogy nem veszi észre: tönkreteszik az életemet?
Aznap éjjel alig aludtam. Hallottam, ahogy csomagolnak. Dóra hangosan szidott engem a szobájukban:
– Mondtam neked, hogy előbb-utóbb kidob minket! De te mindig csak anyád szavára hallgatsz!
Gábor halkan válaszolt:
– Nincs más választásunk… Majd keresek valami albérletet.
Másnap reggel csend volt. A lakás üresnek tűnt nélkülük. Az asztalon ott maradt egy cetli: „Ne aggódj értünk. Gábor.” Elolvastam százszor is azt az egy mondatot.
Az első napokban megkönnyebbülést éreztem. Végre rend volt, végre nem kellett minden nap feszülten hazajönnöm a munkából. De ahogy telt az idő, egyre jobban hiányoztak. Hiányzott Gábor nevetése, még Dóra zsörtölődése is.
A barátnőim szerint jól tettem.
– Nem vagy köteles eltartani őket! – mondta Éva.
De amikor este leültem vacsorázni egyedül, csak az üres székeket néztem.
Egy hónap telt el így. Egyik este csöngettek. Gábor állt az ajtóban, karján a kisunokámmal.
– Csak egy percre jöttem – mondta halkan. – Dóra elment otthonról… összevesztünk. Nem tudom, mit csináljak.
A szívem összeszorult.
– Gyere be – suttogtam.
Leültünk a konyhában. Gábor sírt. Olyan régen láttam sírni… Talán utoljára akkor, amikor meghalt az apja.
– Anyu… sajnálom – mondta végül. – Nem akartalak bántani. Csak… elveszettnek érzem magam.
Megsimogattam a kezét.
– Én is sajnálom, fiam. De nem tudtam mást tenni.
Aznap este együtt vacsoráztunk. A kisunokám rám mosolygott. Egy pillanatra úgy éreztem: talán még nincs minden veszve.
De amikor Gábor elment, újra rám tört a kétely: vajon helyesen döntöttem? Vajon tényleg jobb lett így mindenkinek? Vagy csak magam maradtam egy üres lakásban?
Most itt ülök az ablak előtt és nézem az esőt. Néha hallom Dóra hangját a fejemben: „Anyósom sosem fogadott el igazán.” Talán igaza volt? Talán túl kemény voltam?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Lehet egy anya valaha is igazán boldog ilyen döntés után?