Az a nap, amikor az anyósom először hívott „lányomnak”

– Nem értem, miért nem tudsz rendesen főzni egy paprikás krumplit sem! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhapultnál álltunk. A krumpli már majdnem odaégett, én pedig remegő kézzel próbáltam menteni a menthetőt. A férjem, Gábor, a nappaliban ült, és hallotta a szóváltást, de nem szólt közbe. Tudta, hogy ez már a sokadik alkalom, amikor Ilona néni kritizál engem.

Az esküvőnk óta eltelt három évben minden ünnep, minden vasárnapi ebéd egyfajta vizsga volt számomra. Gábor családja – különösen az anyja – sosem fogadott el igazán. Mindig úgy éreztem, mintha egy idegen lennék a saját otthonomban is, amikor ők meglátogattak minket. A legrosszabb az volt, hogy Gábor apja, László bácsi is inkább az anyósom oldalán állt. Csak a sógornőm, Zsuzsa próbált néha közvetíteni, de ő is inkább csendben maradt.

Az első karácsonyunkat együtt töltöttük náluk. Már akkor is éreztem a feszültséget: Ilona néni minden mozdulatomat figyelte, és ha valamit másképp csináltam, mint ő szokta, rögtön szóvá tette. – Nálunk nem így szokás! – mondta egyszer, amikor a bejglit nem elég vastagon kentem meg tojással. Gábor csak annyit mondott később: – Ne törődj vele, ilyen volt mindig is.

De én törődtem vele. Minden alkalommal próbáltam megfelelni neki: tanultam főzni a kedvenc ételeit, segítettem a ház körül, még a kertben is dolgoztam vele. De sosem volt elég jó. Egyik este Gáborral össze is vesztem emiatt:

– Nem bírom tovább! Mindig csak kritizál! Miért nem állsz ki mellettem?
– Próbálok közvetíteni, de anyám ilyen… Nem fog megváltozni.
– De én sem bírom örökké ezt!

Aztán tavaly nyáron minden megváltozott. Egyik este telefonhívást kaptunk: László bácsi szívrohamot kapott. Azonnal rohantunk a kórházba. Ilona néni ott ült a folyosón, összetörten, könnyek között. Amikor meglátott minket, először csak Gábort ölelte át. Én ott álltam mellette tanácstalanul.

A következő napokban mindennap bejártunk hozzájuk segíteni: főztem, takarítottam, vittem gyógyszert. Ilona néni egyre csendesebb lett. Egyik este, amikor már mindenki aludt, csak mi ketten maradtunk a konyhában.

– Köszönöm – mondta halkan.
– Mit? – kérdeztem meglepetten.
– Hogy itt vagy… hogy segítesz… Nem gondoltam volna rólad.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott és néztem őt: az erős asszonyt, aki most olyan törékenynek tűnt.

László bácsi végül felépült, de soha többé nem lett a régi. Ilona néni is megváltozott. Egyre többször kérdezte meg tőlem: – Hogy vagy? Miben segíthetek? – és egyszer még azt is mondta: – Olyan jó látni, hogy Gábor boldog melletted.

Aztán eljött az a nap, amit sosem felejtek el. Születésnapot ünnepeltünk náluk. A család összegyűlt: Zsuzsa hozta a gyerekeket, László bácsi mosolygott a fotelben. Ilona néni odalépett hozzám egy szelet tortával:

– Kóstold meg, lányom! Neked sütöttem.

Megállt bennem az ütő. Soha nem hívott még így. Gábor rám nézett és elmosolyodott. Éreztem, ahogy könny szökik a szemembe.

Azóta más minden. Persze vannak még viták és félreértések – hiszen magyar család vagyunk –, de már érzem: befogadtak.

Néha elgondolkodom: tényleg ennyin múlik minden? Egy tragédia kellett ahhoz, hogy végre lásson engem is? Vajon hányan élnek még így Magyarországon – kívülállóként a saját családjukban?