Az a nap, amikor anyámnak azt mondtam: Menj el!
– Menj el! – kiáltottam, és a hangom visszhangzott a szűk panelkonyhában. A konyhaasztalnál ültem, a kezem ökölbe szorult, a könnyek már az arcomon csorogtak. Anyám ott állt velem szemben, a kabátját már felvette, de még mindig várt. Talán azt remélte, hogy visszavonom a szavaimat. De nem tettem. Hatéves voltam, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy minden rosszért ő a hibás.
A szomszéd lakásból áthallatszott a tévé zaja, valaki éppen ordított benne. Nálunk csend volt, csak az én sírásom törte meg az estét. Apám nem volt otthon – ilyenkor mindig elment sétálni, vagy inkább menekült a veszekedések elől. Anyám arca sápadt volt, a szeme vörös. Nem tudom, hogy sírt-e korábban, vagy csak a fáradtság tette ilyenné.
– Zoli, én csak segíteni akartam… – kezdte halkan.
– Nem kell segítség! – vágtam rá dühösen. – Menj el innen!
Aztán tényleg elment. Hallottam, ahogy becsukódik mögötte az ajtó. Azt hittem, csak pár órára megy el, mint máskor. De most más volt. Aznap este nem jött vissza.
Az éjszaka csendjében apám hazaért. Meglátta az üres kabáttartót és engem a kanapén kuporogva.
– Hol van anyád? – kérdezte rekedten.
– Elment – suttogtam.
Nem szólt semmit. Csak leült mellém, és hosszú percekig néztük a sötét tévéképernyőt.
Azóta eltelt harminc év. Most én ülök ugyanazon a kanapén, csak már egy másik lakásban, és nézem a saját fiamat, ahogy duzzogva becsapja maga mögött az ajtót. A feleségemmel, Katával épp most veszekedtünk előtte – ugyanúgy, ahogy annak idején anyám és apám tettek velem. A múlt visszaköszön minden mozdulatomban.
Sokáig haragudtam anyámra. Haragudtam rá azért, mert elment, és azért is, mert hagyta, hogy én mondjam ki azt a szót: menj el! Felnőttként már tudom, hogy mennyire nehéz lehetett neki. Apám sosem beszélt róla többet. A családunk kettészakadt: anyám vidékre költözött egy új férfihoz, apám pedig magába zárkózott. Évekig nem láttam anyámat. Csak karácsonykor küldött képeslapot – rajta mindig ugyanaz a sor: „Szeretlek, Zolikám.” De én sosem válaszoltam.
Tizenhat évesen találkoztunk újra egy temetésen – nagyapám halála hozott össze minket. Anyám ott állt fekete kabátban, kezében egy csokor fehér virággal. Nem tudtam mit mondani neki. Ő csak annyit kérdezett:
– Hogy vagy?
– Jól – feleltem ridegen.
Aztán elmentünk egymás mellett. Azóta is gyakran álmodom erről a pillanatról: mintha két idegen lennénk ugyanabban a családban.
Most, hogy magam is apa vagyok, egyre többször gondolok arra a napra. Vajon miért mondtam azt? Miért éreztem úgy, hogy csak így lehet vége a veszekedéseknek? Talán mert gyerek voltam, és azt hittem, ha anyám elmegy, minden jobb lesz. De nem lett jobb. Csak üresebb lett minden.
A feleségemmel gyakran veszekszünk apróságokon: ki viszi le a szemetet, ki felejtette el befizetni a csekket. A fiam ilyenkor mindig bezárkózik a szobájába. Néha hallom, ahogy sír. És akkor belém hasít a felismerés: vajon ő is azt érzi most, amit én éreztem akkor?
Egy este leültem mellé az ágyra.
– Bence – kezdtem halkan –, haragszol ránk?
– Nem tudom – felelte vállat vonva.
– Tudod… én is voltam gyerek. És néha nagyon fájt, amit otthon láttam.
Bence rám nézett nagy barna szemekkel.
– Akkor miért csináljátok ti is?
Nem tudtam válaszolni neki. Csak megsimogattam a fejét és kimentem a szobából.
Azóta minden nap próbálok jobb apa lenni. Próbálok beszélgetni vele, meghallgatni őt – még ha nehéz is néha félretenni a saját fájdalmamat.
Anyámmal néhány éve újra felvettem a kapcsolatot. Először csak telefonon beszéltünk – hosszú csendekkel teli hívások voltak ezek. Aztán egyszer eljött hozzánk Budapestre. Bence akkor találkozott vele először.
Az első percekben mindketten feszengtek – mintha két idegen lennének egymásnak. De aztán anyám elővett egy régi fényképet rólam gyerekkoromból. Bence nevetni kezdett:
– Apa! Milyen vicces hajad volt!
Anyám is mosolygott. Akkor először éreztem azt, hogy talán mégis lehet esélyünk újra családnak lenni – bármilyen furcsa is ez harminc év után.
De sosem felejtem el azt a napot. Sosem felejtem el azt az érzést: amikor egy gyerek kimondja azt az egyetlen mondatot, ami mindent megváltoztat.
Most már tudom: nem csak anyámat küldtem el azon az estén – hanem magamat is bezártam egy ajtó mögé.
Vajon képesek vagyunk valaha is megbocsátani magunknak? Vagy örökre cipeljük magunkkal a kimondott szavak terhét? Mit gondoltok: lehet újrakezdeni ott, ahol egyszer mindent elveszítettünk?