Az a nap, amikor a haragom mindent megváltoztatott: Egy anya harca a rendszerrel szemben

– Anya, nem akarok visszamenni! – Gergő hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ült, ujjai görcsösen markolták a bögre fülét. A reggeli fény sápadtan szűrődött be a redőny résein, de a szobában feszültség vibrált.

Azt hittem, csak egy újabb nehéz nap lesz az iskolában. De aznap minden megváltozott.

Gergő mindig is csendes fiú volt, érzékenyebb a többieknél. Az apja szerint túl sokat aggódom miatta, de én tudtam, hogy valami nincs rendben. Az utóbbi hetekben egyre többször jött haza sírva, vagy némán, lesütött szemmel. Próbáltam beszélni vele, de csak annyit mondott: „A tanárnő nem szeret engem.”

Aznap délután csörgött a telefonom. A szám ismerős volt: az iskola titkársága. – Jó napot kívánok, itt Szabó Katalin, Gergő anyukája vagyok – szóltam bele idegesen.

– Kérem, jöjjön be azonnal. Gergő rosszul lett az órán – mondta egy idegen női hang.

A szívem hevesen vert, ahogy rohantam az iskolába. A folyosón már várt rám az igazgatónő és a tanárnő, Kerekes Éva. Gergő egy széken ült, sápadtan, a mentősök körülötte sürögtek.

– Mi történt? – kérdeztem kétségbeesetten.

A tanárnő elfordította a fejét. Az igazgatónő magyarázkodni kezdett: – Úgy tűnik, Gergő rosszul lett testnevelés órán. De már jobban van.

– Nem igaz! – szólt közbe Gergő halkan. – Mondtam a tanárnőnek, hogy fáj a mellkasom, de azt mondta, ne hisztizzek.

A mentős rám nézett: – Szerencse, hogy időben szóltak nekünk. Ha tovább várnak…

A világ megállt körülöttem. A haragom forró hullámként öntött el. – Hogy tehette ezt? – fordultam Évához. – A fiam segítséget kért!

Éva vállat vont: – Minden gyerek panaszkodik néha. Nem gondoltam, hogy komoly.

Aznap este Gergő apja, Tamás, csak annyit mondott: – Ne csinálj ügyet belőle. Nem akarjuk magunkra haragítani az iskolát.

De én nem tudtam elengedni. Láttam Gergő szemében a félelmet és a csalódást. Másnap bementem az igazgatónőhöz.

– Szeretném tudni, mi történt pontosan – kezdtem halkan, de határozottan.

– Megvizsgáljuk az ügyet – felelte hidegen. – De kérem, ne keltsen felesleges pánikot.

Nem hagytam annyiban. Felkerestem más szülőket is. Kiderült: nem Gergő volt az első gyerek, akit Éva figyelmen kívül hagyott. Egy anyuka sírva mesélte: „Az én lányomnak is azt mondta egyszer, hogy ne szimuláljon.”

A dühöm egyre nőtt. Petíciót indítottam, levelet írtam a tankerületnek. A Facebookon posztoltam: „Meddig tűrjük még ezt?”

A reakciók nem maradtak el. Voltak, akik támogattak: „Végre valaki kiáll értünk!” Mások viszont támadtak: „Miért kell mindent felfújni? Régen sem volt ekkora hiszti.”

Otthon Tamás egyre ingerültebb lett: – Most már tényleg elég! Gergőt csak még jobban kiközösítik emiatt.

De én nem tudtam megállni. Minden este Gergő mellé ültem az ágyra.

– Haragszol rám? – kérdeztem egyszer tőle.

– Nem… csak félek visszamenni – suttogta.

Egyik nap behívtak egy szülői értekezletre. Ott ült Éva is, karba tett kézzel. Az igazgatónő rám nézett: – Katalin, ön túl messzire ment.

– Én csak azt akarom, hogy biztonságban legyenek a gyerekeink! – kiáltottam el magam.

A teremben csend lett. Egy apuka megszólalt: – Az én fiam is panaszkodott már Évára.

Lassan többen mellém álltak. De Éva csak ennyit mondott: – Ha nem tetszik valami, lehet másik iskolát keresni.

Hazafelé menet Gergő keze a kezemben remegett.

– Anya… miért ilyenek a felnőttek?

Nem tudtam válaszolni.

Hetek teltek el vizsgálatokkal, meghallgatásokkal. Végül Évát áthelyezték egy másik iskolába. Az igazgatónő soha nem kért bocsánatot.

Gergő lassan újra mosolyogni kezdett. De bennem valami örökre megváltozott.

Most itt ülök az ablak előtt és nézem a játszó gyerekeket az udvaron. Vajon hány szülő hallgat még? Hány gyerek szenved csendben?

Néha azon gondolkodom: tényleg jobb lett így? Vagy csak egy újabb sebet kaptunk mindannyian?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Megéri harcolni egy olyan rendszerrel szemben, ami mindig önmagát védi?