Az a hűtlenség, amit nem lehet elfelejteni: Találkozás a férjem múltjából való nővel

– Miért hazudtál nekem, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonom kijelzőjén ott világított az üzenet: „Köszönöm a tegnap estét. Hiányzol.” A szívem hevesen vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Az egész világ megállt egy pillanatra, csak én és a fájdalom maradtunk.

Gábor rám nézett, de a szemében nem láttam bűntudatot, csak fáradtságot. – Nem tudom, miről beszélsz, Zsuzsa – mondta halkan, de én már tudtam. Aztán elfordult, mintha ezzel mindent el lehetne intézni. Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban az elmúlt éveket: vajon mikor kezdődött? Hol hibáztam el?

A következő napokban minden mozdulata gyanús lett. Amikor későn ért haza, amikor elfordította a telefonját, amikor túl kedves volt hozzám. A bizalom, amit évek alatt építettünk fel, egy pillanat alatt omlott össze. Próbáltam beszélni vele, de mindig kitért a válaszok elől. Végül egy este bevallotta: „Igen, volt valaki. De már vége.”

Nem sírtam. Csak ültem ott némán, és úgy éreztem, mintha valaki kihúzta volna a talajt a lábam alól. A gyerekeink már aludtak, a ház csendje nyomasztó volt. – Ki volt az? – kérdeztem végül.

– Nem számít – felelte Gábor. – Tényleg vége.

De nekem számított. Minden nap azon gondolkodtam, ki lehetett az a nő. Vajon ismerem? Talán láttam már valahol? Vagy csak egy névtelen árnyék marad örökre?

Az évek teltek. Megpróbáltam megbocsátani, újraépíteni magamban azt, ami összetört. Voltak jobb napok és rosszabbak is. Néha úgy éreztem, sikerül túllépnem rajta, máskor egyetlen szó vagy illat visszarántott abba az éjszakába.

Aztán egy tavaszi napon minden újra felszakadt.

A munkahelyemen új kolléganő érkezett: Kiss Andrea. Magas volt, barna hajú, határozott fellépésű nő. Az első pillanattól kezdve volt benne valami ismerős – egy mozdulat, egy hangsúly –, de nem tudtam hová tenni.

Az ebédlőben egyszer mellém ült. – Szia, Zsuzsa vagyok – mutatkoztam be.

– Andrea – mosolygott vissza.

Beszélgettünk az időjárásról, a gyerekeinkről (kiderült, neki is van két fia), aztán egyszer csak azt mondta:

– Te vagy Gábor felesége, ugye?

Megfagyott bennem a vér.

– Igen… Honnan ismered Gábort?

Andrea elfordította a tekintetét. – Régebben dolgoztunk együtt… nagyon jóban voltunk.

Abban a pillanatban minden összeállt. A hangja, ahogy kimondta Gábor nevét; az a furcsa feszültség köztünk; az érzés, hogy valamit titkol.

Aznap este otthon ültem a konyhában egy pohár borral. Gábor már aludt. Néztem Andreat a közösségi oldalon: közös képek régi céges bulikról, nevetős szelfik – és ott volt Gábor is mindegyiken.

Másnap nem bírtam tovább.

– Andrea – szólítottam meg munka után –, beszélhetnénk pár percet?

Kimentünk az udvarra. A tavaszi napfény melegítette az arcunkat, de én belül remegtem.

– Te voltál az? – kérdeztem halkan.

Andrea lehajtotta a fejét. – Sajnálom… Nem akartam bántani téged. Akkoriban mindketten boldogtalanok voltunk… Gábor azt mondta, már nem működik köztetek semmi.

– És most? – kérdeztem sírós hangon. – Most működik?

Andrea csak vállat vont. – Már rég vége mindennek. De tudom, hogy amit tettünk, az megbocsáthatatlan.

Hazamentem, és egész éjjel sírtam. Nem Andrea miatt – hanem azért, mert rájöttem: soha nem fogom tudni elfelejteni azt az árulást. Akárhányszor próbáltam újrakezdeni Gáborral, mindig ott volt közöttünk ez a nő – most már arccal és névvel.

A gyerekeim miatt maradtam. Próbáltam erős lenni értük, de minden nap küzdelem volt. Néha azon kaptam magam, hogy irigylem azokat, akik sosem tapasztalták meg ezt a fajta fájdalmat.

Évek teltek el azóta is. Andrea már máshol dolgozik; Gáborral csendes békében élünk egymás mellett. De néha még most is felébredek éjszaka arra gondolva: vajon tényleg lehet-e teljesen megbocsátani? Vagy vannak sebek, amelyek örökre nyitva maradnak?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet igazán újrakezdeni valakivel egy ilyen árulás után?