Az a hívás, ami mindent megváltoztatott – Egy fiú apakeresése a magyar valóságban
– Nem akarom hallani! – kiabáltam a telefonba, miközben a kezem remegett. Az idegen hang a vonal másik végén könyörgött: – Kérlek, Zoltán, csak hallgass végig! Az apádnak szüksége van rád…
A nevem Zoltán. Harminckét éves vagyok, Budapesten élek, és sosem ismertem az apámat. Anyám, Márta, mindig csak annyit mondott róla: „Egy gyáva ember volt, aki elmenekült a felelősség elől.” Gyerekkoromban sosem hiányzott igazán – legalábbis ezt hittem. Anyám mindent megtett értem, két műszakban dolgozott egy zuglói pékségben, hogy legyen mit ennünk. Aztán jött ez a telefonhívás.
Aznap este épp a villamoson ültem, amikor csörgött a mobilom. Ismeretlen szám. Felvettem, és egy női hang szólt bele: „Jó estét, Zoltán? A nevem Kovács Ágnes. Sajnálom, hogy így keresem, de az édesapja kórházban van. Nagyon rosszul van.”
Először azt hittem, valami rossz vicc. – Nekem nincs apám – vágtam rá automatikusan. De Ágnes nem hagyta annyiban. – Tudom, hogy nehéz lehet… de ő tényleg szeretné látni magát. Talán most utoljára.
Letettem a telefont. A szívem hevesen vert, az agyam zakatolt. Hazamentem anyámhoz, aki épp a vacsorát melegítette. – Ki volt az? – kérdezte gyanakodva. – Semmi fontos – hazudtam.
De nem tudtam aludni azon az éjszakán. Vajon tényleg megérdemli az apám, hogy most lássam? Miért most keres? Miért nem akkor jött, amikor szükségem lett volna rá? Másnap reggel anyám rám nézett: – Látom rajtad, hogy valami bánt. Mondd el!
Elmondtam neki mindent. Anyám arca megkeményedett. – Ha elmész hozzá, ne várj tőlem támogatást – mondta ridegen. – Ő tönkretette az életemet.
Mégis elmentem. A Szent János Kórházban egy idős férfi feküdt az ágyon, csontsoványan, beesett szemekkel. Mellette ott ült Ágnes, aki bemutatkozott: „Én vagyok az apád nővére.” Az apám felém fordult: – Zoltán… fiam…
Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán. Az apám sírni kezdett: – Sajnálom… annyira sajnálom…
Dühös voltam rá. Harminckét évig nem volt sehol, most meg bocsánatot kér? – Miért most? Miért hagytál el minket? – kérdeztem remegő hangon.
– Gyáva voltam… féltem a felelősségtől… azt hittem, jobb lesz nektek nélkülem…
Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam-e vagy gyűlöljem. Ágnes közbeszólt: – Zoltán, ő már nem sokáig él. Ha van benned egy csepp megbocsátás…
Hazamentem, de nem találtam nyugalmat. Anyám nem szólt hozzám napokig. A munkahelyemen is szétszórt voltam; a főnököm megjegyezte: „Valami baj van?” Csak legyintettem.
Végül visszamentem a kórházba. Az apám már alig volt magánál. Megfogtam a kezét. – Nem tudok megbocsátani neked… de itt vagyok.
Az utolsó napján ott ültem mellette. Amikor meghalt, úgy éreztem, mintha egy részemet is elvesztettem volna – azt a részt, amelyik mindig is vágyott egy apára.
A temetésen anyám nem jelent meg. Utána hetekig nem beszéltünk egymással. Egy este azonban leült mellém a konyhában.
– Tudod, Zoli… lehet, hogy én sem engedtem el igazán a múltat – mondta halkan.
– Én sem – válaszoltam.
Most itt ülök a lakásomban, és azon gondolkodom: Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik a legjobban megbántottak minket? Vagy örökre cipeljük magunkban ezt a terhet?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?