Árulás a konyhaasztalnál: Zsuzsa története Szegedről
– Hogy tehetted ezt velem, András? – A hangom remegett, ahogy a konyhaasztalra csaptam a kezem. A reggeli fény szinte kegyetlenül világította meg a férjem arcát, aki csak némán bámult maga elé. A kávé kihűlt a bögrében, a pirítós megégett szaga keveredett a feszültséggel.
Aznap reggel minden megváltozott. Az éjszaka közepén kaptam egy üzenetet egy ismeretlen nőtől: „Sajnálom, de tudnod kell az igazat.” A mellékelt képen András volt – ölelkezve egy másik nővel, akit sosem láttam. A világom egy pillanat alatt omlott össze. Tizenöt év házasság, két gyerek, közös álmok – mindez hirtelen értelmetlenné vált.
– Zsuzsa, kérlek… – kezdte halkan András, de nem tudta befejezni. A könnyeim végigfolytak az arcomon.
– Ne mondj semmit! – kiáltottam rá. – Hányszor hazudtál még nekem? Hányszor néztél a szemembe úgy, hogy közben mással voltál?
A gyerekek, Dóri és Bence, még aludtak. Nem akartam, hogy felébredjenek erre a jelenetre. Mégis, minden mozdulatommal azt éreztem, hogy már semmit sem tudok megvédeni ebben a házban.
András felállt, mintha menekülni akarna. – Zsuzsa, nem akartam bántani téged… Ez csak egyszer történt…
Felnevettem – keserűen, hangosan. – Egyszer? És ha nem kapom ezt az üzenetet, meddig tartott volna még? Meddig lettem volna még bolond?
Azt hittem, ismerem őt. Azt hittem, biztonságban vagyok mellette. Azt hittem, ha nehéz is néha az élet – a számlák, a munkahelyi gondok, az anyósom állandó beszólásai –, legalább egymásra számíthatunk. Most viszont minden hazugságnak tűnt.
Aznap reggel András elment. Nem vitte magával a bőröndjét sem – csak az autókulcsot és a telefonját. Én ott maradtam a konyhában, összetörve.
A következő napokban próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Dóri kérdezte: – Anya, miért sírsz ilyen sokat mostanában? Bence csak csendben figyelt, és esténként hozzám bújt. Próbáltam erős lenni miattuk, de belül minden darabokra hullott.
Anyám átjött egyik délután. – Zsuzsa, nem engedheted meg magadnak ezt az összeomlást! A gyerekeknek szükségük van rád! – mondta szigorúan.
– De anya… én már nem tudom, ki vagyok – suttogtam.
– Most kell megtalálnod magad! – válaszolta határozottan. – Az élet megy tovább.
De hogyan lehet továbblépni, ha minden nap újra és újra eszembe jut az árulás? Hogyan lehet megbocsátani valakinek, aki ilyen mélyen megbántott?
A barátnőm, Éva próbált segíteni. Egy este átjött egy üveg borral.
– Tudod, Zsuzsa – mondta –, nem te vagy az első nő Szegeden, akit megcsaltak. De nem is az utolsó. Az igazi kérdés az: mit akarsz most kezdeni magaddal?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott és bámultam a poharamba.
A munkahelyemen is mindenki észrevette rajtam a változást. A főnököm aggódva kérdezte: – Minden rendben van otthon? Ha kell pár nap szabadság…
De mit ér a szabadság, ha közben nincs hová menekülni? Otthon minden emlék fájt: az esküvői fotó a nappaliban, a közös nyaralások képei a hűtőn.
Egyik este András visszajött beszélni. A gyerekek már aludtak.
– Zsuzsa… Sajnálom. Hibáztam. De szeretlek titeket…
– Szeretsz? Akkor miért tetted ezt? – kérdeztem fojtott hangon.
– Nem tudom… Gyenge voltam… Elveszettnek éreztem magam…
– És én? Én nem érezhettem magam elveszettnek? Nekem nem lehettek nehéz napjaim?
Csend lett köztünk. Csak az óra kattogása hallatszott.
Végül azt mondtam: – Nem tudom, hogyan tovább. Most időre van szükségem.
Azóta eltelt három hónap. Minden nap harcolok magammal: haragszom Andrásra, haragszom magamra is, amiért nem vettem észre semmit. Próbálom újraépíteni önmagam: elmentem pszichológushoz, elkezdtem futni reggelente a Tisza-parton. Néha már tudok nevetni is Dóri viccein vagy Bence ügyetlen focizásán.
De minden este felteszem magamnak ugyanazt a kérdést: Vajon képes leszek valaha újra bízni valakiben? Vagy örökre bennem marad ez a seb?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?