Árnyék a folyosón: Az a nap, amikor anyámat otthonba vittem

– Ne hagyj itt, Zsuzsi! – Anyám hangja még most is visszhangzik a fejemben, ahogy az otthon folyosóján álltunk. A keze remegett az enyémben, szemeiben félelem és kétségbeesés csillogott. Én pedig csak álltam ott, bénultan, miközben a nővér kedvesen, de határozottan próbálta elterelni a figyelmét.

Azt mondják, az idő mindent begyógyít. De vajon begyógyítja-e azt a sebet, amit akkor ejtettem magamon és anyámon, amikor elhoztam őt a régi lakásából, ahol minden sarkon az emlékeim kísértettek? A testvérem, Gábor, már hónapok óta győzködött: „Zsuzsi, nem bírjuk tovább. Anyu egyre rosszabbul van, te is kimerültél. Ez így nem mehet tovább!” De én mindig csak halogattam a döntést. Minden reggel reméltem, hogy valami csoda történik, és anyám újra az lesz, aki volt: erős, határozott asszony, aki egyedül nevelt fel minket.

Az utolsó csepp az volt, amikor egy éjszaka anyám eltűnt. Hajnalban találtam rá a lépcsőházban, pizsamában, mezítláb. Nem tudta, hol van. Akkor értettem meg: már nem tudom megvédeni őt saját magától sem.

A döntés napján Gábor nem jött el. „Nem bírom végignézni” – mondta telefonon. Egyedül maradtam a teherrel. Az autóban anyám csendben ült mellettem. Néha rám nézett, mintha valamit mondani akarna, de végül csak sóhajtott. Az otthon kapujánál megálltam egy pillanatra. A szívem majd’ megszakadt.

– Zsuzsi, haza akarok menni – suttogta.

– Tudom, anya… – válaszoltam alig hallhatóan.

A folyosón minden olyan idegen volt: fehér falak, steril illat, halk beszélgetések a szobákból. Egy idős néni rám mosolygott, de én csak anyám kezét szorítottam. A nővér kedvesen bemutatkozott: „Jó napot kívánok! Éva vagyok, én fogok vigyázni Marikára.” Anyám zavartan bólintott.

A szobában két ágy volt. Az ablak alatt egy kis asztal, rajta művirág. Anyám leült az ágy szélére. Nézett maga elé, majd rám pillantott.

– Ugye visszajössz? – kérdezte halkan.

– Persze, anya. Holnap is itt leszek – hazudtam. Tudtam, hogy nem tudok minden nap jönni. A munka, a gyerekek… Az élet megy tovább.

Amikor kiléptem az épületből, úgy éreztem magam, mintha elárultam volna azt az embert, aki mindent feláldozott értem. Az autóban ülve sírtam. Gábor este felhívott.

– Hogy ment? – kérdezte feszülten.

– Nem tudom… Anyu nagyon szomorú volt.

– Majd megszokja. Nekünk is könnyebb lesz így – mondta ridegen.

– Neked lehet… – suttogtam.

Az első hetekben minden nap bementem hozzá. Minden alkalommal ugyanaz a kérdés: „Mikor viszel haza?” És én mindig ugyanazt válaszoltam: „Hamarosan.” De ahogy telt az idő, egyre ritkábban mentem. A munkahelyemen is egyre többet hibáztam; főnököm szólt is egyszer: „Zsuzsa, minden rendben otthon?”

Otthon Gáborral is egyre többet veszekedtünk telefonon.

– Te sosem jössz be hozzá! – vágtam a fejéhez.

– Nekem is van családom! Nem csak te vagy fáradt! – vágott vissza.

Egy este a férjem is szóvá tette:

– Zsuzsi, nem lehet mindent magadra venni. Anyukád most jó kezekben van.

De én nem tudtam elengedni a bűntudatot. Minden este anyám hangját hallottam: „Ne hagyj itt!”

Karácsonykor együtt mentünk be Gáborral és a gyerekeimmel. Anyám arca felderült egy pillanatra, de aztán újra elkomorult.

– Ez már nem az én otthonom – mondta halkan.

Az ünnepi vacsora után Gábor félrehívott:

– Zsuzsi, nem lehet örökké ezen rágódni! Anyu beteg! Nem tudtuk volna otthon ápolni!

– De legalább próbálhattuk volna tovább… – sírtam el magam.

A gyerekeim csendben néztek rám. Nem értették igazán, miért vagyok ilyen szomorú. Próbáltam erős lenni előttük, de belül darabokra hullottam.

Tavasszal anyám állapota romlani kezdett. Egyre kevesebbet ismert fel minket. Egy alkalommal rám nézett és azt kérdezte:

– Maga ki?

Akkor értettem meg igazán: már nem tudok rajta segíteni. Csak ott lehetek mellette addig, amíg még lehet.

Most itt ülök az üres lakásban és azon gondolkodom: vajon helyesen döntöttem? Megbocsát-e nekem valaha? Megbocsátok-e magamnak? Vajon más magyar családok is átélnek ilyen fájdalmas döntéseket? Ti mit tennétek a helyemben?