Árnyék a barátság mögött: Amikor a legjobb barátnőm elárult

– Zsuzsi, hol van a pénz? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalra borítottam a közös kasszánk maradékát. A szívem úgy vert, mintha mindjárt ki akarna ugrani a mellkasomból. Zsuzsi csak állt ott, karba tett kézzel, és nem nézett rám.

– Milyen pénz? – válaszolta halkan, de a hangjában volt valami idegen, amit sosem hallottam korábban.

Akkor már tudtam. Minden apró gyanú, minden furcsa eltűnés, minden elmaradt visszafizetés hirtelen értelmet nyert. Az egész életemet átjárta egyetlen gondolat: átvertek. Nem akárki, hanem az, akit a nővéremnek hittem.

Zsuzsival az ELTE-n ismerkedtünk meg, elsőéves magyar szakosként. Ő volt az első, aki odajött hozzám az előadóban, amikor sírtam egy rosszul sikerült vizsga után. „Ne aggódj, Eszter! Majd együtt átvészeljük!” – mondta akkor, és tényleg együtt vészeltük át mindent: szakításokat, albérletváltásokat, családi tragédiákat. A szüleim halála után ő volt az egyetlen, aki mellettem maradt. Azt hittem, ez a barátság örökké tart.

Az évek során mindent megosztottunk: örömöt, bánatot, sőt még a fizetésünket is. Amikor Zsuzsi elvesztette az állását a könyvtárban, én fizettem helyette az albérletet hónapokon át. „Majd visszaadom, ha tudom” – mondta mindig. Soha nem kértem számon.

Aztán jött a fordulat: tavaly ősszel elvesztettem a munkámat egy leépítés miatt. A férjemmel, Gáborral már hónapok óta csak veszekedtünk; ő azt mondta, túl sokat foglalkozom Zsuzsival és túl keveset vele meg a gyerekekkel. „Miért mindig neki segítesz? Miért nem nekünk?” – kérdezte egyszer dühösen. Nem értette meg, hogy Zsuzsi olyan nekem, mintha családtag lenne.

Amikor végül Gábor elköltözött, és magamra maradtam két kamasz gyerekkel és egy halom számlával, először Zsuzsihoz fordultam segítségért. „Most én szorulok rád” – mondtam neki könnyes szemmel. Ő bólintott, de valahogy nem volt benne az a régi melegség.

Az első furcsaság akkor tűnt fel, amikor a közös megtakarításunkból hirtelen hiányozni kezdett pénz. Mindig félretettünk egy keveset „vészhelyzetre” – ezt Zsuzsi találta ki még az egyetemen. Most viszont csak üres borítékokat találtam a fiókban.

– Biztosan elfelejtetted visszatenni – mondta Zsuzsi vállvonogatva.
– Nem felejtettem el semmit! – csattantam fel.

Elkezdtem kutatni a régi bankszámlakivonatok között. Egyre több gyanús utalást találtam: kisebb-nagyobb összegek tűntek el rendszeresen. Először azt hittem, én számoltam el valamit. De aztán megtaláltam egy régi üzenetet Zsuzsitól: „Kölcsönkértem pár ezrest, majd visszaadom!” Csakhogy ilyen üzenetből több is volt – évekre visszamenőleg.

A végső döfést az adta meg, amikor kiderült: Zsuzsi nemcsak pénzt vett el tőlem titokban, hanem a nevemben is felvett egy kisebb hitelt. Amikor erről értesítést kaptam a banktól, először azt hittem, tévedés történt. De minden adat stimmelt – kivéve az aláírást.

– Miért tetted ezt? – kérdeztem tőle sírva.
– Szükségem volt rá… Azt hittem, majd vissza tudom adni! – zokogta végül ő is.
– De miért nem szóltál? Miért nem bíztál bennem?
– Mert féltem… hogy elveszítelek.

Ott ültem vele szemben a konyhában, és úgy éreztem magam, mint egy idegen saját életemben. Az egész múltunkat átitatta ez a hazugság. Hányszor segítettem neki? Hányszor mondtam le saját vágyaimról miatta? És most itt vagyok: elváltan, munkanélkülien, két gyerekkel és egy csomó adóssággal.

A családom sem értette meg. Anyósom szerint „magamnak kerestem a bajt”, mert túl jóhiszemű voltam. A lányaim haragudtak rám: „Miért mindig Zsuzsi volt az első? Miért nem mi?” – kérdezte Dóri egyik este sírva.

Nem tudtam mit mondani. Talán tényleg vak voltam. Talán összekevertem a lojalitást a naivitással. De hogyan lehet ezt előre tudni? Hogyan lehet felismerni azt a pillanatot, amikor már nem barátság tart össze két embert, hanem csak az egyik kihasználja a másikat?

Most itt ülök egyedül ebben a csendes lakásban, és próbálom újraépíteni magamat. Zsuzsitól elbúcsúztam – legalábbis azt hiszem. Néha még mindig hiányzik az a lány az egyetemről, akivel együtt nevettünk hajnalig. De már tudom: néha el kell engedni azt is, akit legjobban szerettünk.

Vajon hányan jártak már így? Hányan hitték azt, hogy van valaki az életükben, akire mindig számíthatnak – aztán kiderült, hogy csak kihasználták őket? És vajon lehet-e újra bízni valakiben ezek után?