Árnyak a mindennapokban: Egy házasság vége és az újrakezdés fájdalma

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – A hangom remegett, ahogy a nappali közepén álltam, kezemben a telefonjával, rajta az üzenetekkel, amiket sosem kellett volna látnom. A gyerekek már aludtak, csak a hűtő monoton zúgása töltötte ki a csendet. Gábor arca sápadt volt, mint aki most ébredt egy rémálomból, de én tudtam, hogy ez a valóság.

– Zsuzsa, kérlek… – kezdte, de nem tudta befejezni. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Tizenhat év házasság, két gyerek, közös hitel, közös álmok – mindez egy pillanat alatt semmivé lett.

Aznap este nem aludtam. Csak ültem az ágy szélén, néztem a sötét ablakot, és próbáltam visszaemlékezni: mikor kezdődött el? Mikor lettem láthatatlan Gábor számára? Talán amikor Anna megszületett, és minden energiámat a gyerekekre fordítottam? Vagy amikor elvesztettem a munkámat a járvány alatt, és hónapokig csak otthon voltam?

Másnap reggel Gábor már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Beszélnünk kell. Sajnálom.” A gyerekek semmit sem vettek észre. Anna csak annyit kérdezett: – Anya, miért sírtál éjjel?

– Csak rosszat álmodtam, kicsim – hazudtam neki. De az álom most már valóság volt.

A következő napokban minden mozdulatom automatikus volt. Felkeltem, reggelit csináltam, elvittem a gyerekeket iskolába, aztán órákig bámultam a falat. Anyám hívott: – Zsuzsa, minden rendben? Olyan fáradtnak tűnsz.

– Persze, csak sok a munka – mondtam neki is. Nem akartam szégyent hozni a családra. Nálunk sosem beszéltek az ilyen dolgokról. Apám is mindig csak hallgatott, amikor anyám sírt.

Egy hét múlva Gábor hazajött. Leültünk egymással szemben a konyhában. Ő nem nézett rám.

– Szeretem őt – mondta halkan. – De szeretlek téged is. Nem tudom, mit csináljak.

A szívem összeszorult. – És mi lesz a gyerekekkel? Mi lesz velünk?

– Nem akarlak elveszíteni titeket – suttogta.

– Akkor miért tetted ezt? – kiáltottam rá. – Miért nem mondtad el előbb?

Nem volt válasz.

Aznap este először gondoltam arra komolyan: lehet, hogy el kell válnunk. Az anyósom másnap felhívott. – Zsuzsikám, ne haragudj Gáborra! Minden férfi hibázik néha. Gondolj a gyerekekre!

– És rám ki gondol? – kérdeztem vissza sírva.

A munkahelyemen is egyre nehezebb lett koncentrálni. Az egyik kolléganőm, Judit odajött hozzám ebédszünetben:

– Minden rendben otthon? Olyan szomorú vagy mostanában.

Aztán kitört belőlem minden: elmondtam neki mindent. Judit átölelt.

– Nem vagy egyedül ebben – mondta halkan. – Az én férjem is megcsalt egyszer. Túléltem. Te is túl fogod.

Ez adott egy kis erőt. De esténként még mindig csak sírtam. Anna és Marci egyre többet veszekedtek egymással; érezték, hogy valami nincs rendben.

Egy este Marci odabújt hozzám:

– Anya, ugye nem fogtok elválni?

Nem tudtam mit mondani neki.

A válás gondolata egyre valóságosabb lett. Gábor próbált változtatni: virágot hozott, elvitt vacsorázni, de én már nem tudtam ugyanúgy nézni rá. Minden érintése idegen volt.

Egy nap Anna rajzolt nekem egy képet: négyen vagyunk rajta kézen fogva. Alatta ez állt: „Szeretlek titeket.”

Akkor döntöttem el: nem maradhatok csak azért, mert félek az egyedülléttől vagy a szégyentől. A gyerekeimnek egy erős anyára van szükségük – nem egy megtört nőre.

Elmondtam Gábornak: – Elválok tőled.

Ő sírt. Én is sírtam. De tudtam, hogy így helyes.

Azóta eltelt fél év. Még mindig fáj, ha meglátom Gábort az új barátnőjével az utcán. De már nem sírok minden este. Anna és Marci lassan megszokták az új rendet; néha még nehéz nekik, de próbálok mindent megtenni értük.

A barátnőim szerint erős vagyok. Én csak túlélni próbálok nap mint nap.

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e még valaha bízni valakiben? Vagy örökre elveszett bennem a hit? Ti mit tennétek a helyemben?