Árnyak a Családi Asztalnál: Egy Anya Vallomása a Petrovič-család Széthullásáról
– Hol van az a nyaklánc, amit tavaly kaptam tőled, András? – kérdeztem halkan, miközben a családi ebédlőasztalnál ültem. A hangom remegett, de próbáltam nem mutatni. András rám nézett, zavartan elfordította a fejét. Jelena, a menye, csak egy pillanatra emelte rám a tekintetét, majd visszatért a telefonjához. A szívem összeszorult.
Aznap volt a születésnapom, és minden évben együtt ünnepeltük. Régen ez volt az év legmeghittebb napja: András, a fiam, a férjem, László, és én. De most László már két éve nincs velünk – elvitte a betegség –, és András is egyre távolabb került tőlem, mióta Jelena belépett az életébe.
Az első jelek aprók voltak. Egy eltűnt ajándék. Egy elfelejtett telefonhívás. Egyre több közös programot mondtak le. Eleinte azt hittem, csak az idő múlása hozza ezt magával. De aztán rájöttem: Jelena lassan átvette az irányítást.
– Biztos elpakoltad valahova, anya – mondta András halkan.
– Nem szoktam elfelejteni, hova teszem az ilyen dolgokat – válaszoltam. Jelena felnézett.
– Talán nem is olyan fontos az a nyaklánc – mondta fagyosan. – Inkább örüljünk annak, hogy együtt vagyunk.
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Próbáltam visszatartani a könnyeimet. Régen András mindig kiállt mellettem. Most csak csendben ült.
Az ebéd után egyedül maradtam a konyhában. Hallottam, ahogy András és Jelena nevetgélnek a nappaliban. A hangjuk idegenül csengett. Elővettem a régi családi fotóalbumot. Ott voltak a képek: András kisfiúként az ölemben, László mosolyogva ölel át minket. Akkor még minden egyszerű volt.
Másnap reggel András felhívott.
– Anya, ne haragudj Jelenára – mondta feszülten. – Ő csak próbál beilleszkedni.
– Nem haragszom rá – hazudtam. – Csak félek, hogy elveszítelek titeket.
Hosszú csend következett.
– Sokat dolgozom mostanában – mondta végül. – Majd jelentkezünk.
A „majd” szó fájt a legjobban. Régen minden nap beszéltünk.
A következő hetekben egyre ritkábban találkoztunk. Jelena szervezte András életét: új barátok, új szokások, új szabályok. A vasárnapi ebédek elmaradtak. Ha hívtam Andrást, gyakran csak üzenetrögzítő válaszolt.
Egy este váratlanul becsöngettek hozzám. Kinyitottam az ajtót: András állt ott, sápadtan.
– Beszélhetek veled? – kérdezte halkan.
Leültünk a konyhában. Láttam rajta, hogy valami nyomja a lelkét.
– Anya… Jelena babát vár – mondta végül.
A szívem egyszerre telt meg örömmel és félelemmel.
– Gratulálok! – próbáltam mosolyogni.
– De… ő azt szeretné, ha kevesebbet találkoznánk – folytatta András. – Szerinte túl sokat avatkozol bele az életünkbe.
A világ megállt körülöttem.
– Csak aggódom értetek…
– Tudom – sóhajtott András –, de mostantól kicsit távolabb kell maradnod.
Aznap éjjel nem aludtam. Felidéztem minden pillanatot: amikor először tartottam karomban Andrást; amikor Lászlóval együtt építettük fel ezt az otthont; amikor először találkoztam Jelenával – akkor még reménykedtem, hogy barátnők lehetünk.
De most úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját családomban.
A következő hónapokban csak hírekből tudtam meg dolgokat: megszületett az unokám, Dániel. Nem hívtak meg a kórházba. Az első születésnapján sem voltam ott. Próbáltam elfogadni ezt az új rendet, de minden nap fájt.
Egyik este váratlanul csöngettek. Jelena állt az ajtóban Dániellel a karjában.
– Szükségem van rád – mondta halkan. – András sokat dolgozik… nem bírom egyedül.
Először dühöt éreztem: most kellek csak? De ahogy megláttam Dániel arcát, minden haragom elszállt.
– Gyere be – mondtam csendesen.
Aznap este együtt vacsoráztunk hármasban. Jelena fáradtnak tűnt; Dániel rám mosolygott. Valami megmozdult bennem: talán még nincs minden veszve.
De tudom: soha nem lesz már olyan, mint régen. A családunk darabokra hullott – de talán ezekből az apró darabokból újra lehet valamit építeni.
Vajon képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy örökre elveszítettük azt, ami összekötött minket? Ti mit tennétek a helyemben?