„Apámat otthonba vittem – de a családom sosem bocsát meg nekem”
– Hogy tehetted ezt, Anna? – csattant fel a nővérem, Zsuzsa, miközben anyám síri csendben ült az asztalnál, tekintetét a kávéscsészéjébe fúrva. A konyha levegője szinte vibrált a feszültségtől, mintha a falak is tudták volna, hogy most valami végérvényesen megváltozott.
Nem tudtam megszólalni. A torkomban gombóc nőtt, a kezem remegett. Apám tegnap költözött be a Szent László Idősek Otthonába, és én egész éjjel nem aludtam. Újra és újra lejátszottam magamban a jelenetet, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, és ő csak annyit mond: „Ugye visszajössz holnap is?”
– Zsuzsa, kérlek… – próbáltam halkan, de ő félbeszakított.
– Ne kérj tőlem semmit! Te voltál mindig az okos, az erős. Most meg eldobtad apát, mint egy régi kabátot! – A hangja remegett a haragtól és a fájdalomtól.
Anyám ekkor halkan megszólalt:
– Nem ezt érdemelte volna…
A szívem összeszorult. Hónapok óta küzdöttünk apám állapotával. Alzheimer-kór. Először csak feledékeny volt, aztán egyre többször eltévedt a lakásban is. Egyszer majdnem leforrázta magát teával. Máskor éjszaka kiment az utcára pizsamában. Én voltam mellette legtöbbet – Zsuzsa vidéken él, anyám pedig már maga is beteges.
Minden nap egyre nehezebb lett. Munka után rohantam hozzájuk, főztem, fürdettem, gyógyszereket adagoltam. A férjem, Gábor egyre többször panaszkodott:
– Anna, nem bírjuk így tovább! A gyerekek is alig látnak téged.
De mit tehettem volna? Apám volt az én hősöm. Ő tanított biciklizni a Városligetben, ő építette nekem a legszebb homokvárat Balatonon. Most meg ott ül egy idegen szobában, idegen emberek között.
A döntés heteken át érlelődött bennem. Egyik este apám rám nézett üres tekintettel:
– Te ki vagy?
Akkor értettem meg igazán: már nem tudom megvédeni őt sem magától, sem a világtól.
Az otthonban kedvesek voltak vele. A nővérek mosolyogtak, bemutatták a többi lakót. Apám zavartan nézett körbe.
– Itt maradok? – kérdezte halkan.
– Igen, apa… de minden nap jövök hozzád.
Most pedig itt ülök a családi asztalnál, és mindenki engem hibáztat.
– Miért nem vállaltad tovább? – kérdezte anyám sírós hangon. – Miért nem lehetett megoldani?
– Mert már nem bírtam! – törtem ki végül. – Nem tudtam már vigyázni rá! Féltettem! Magamat is féltettem! Ti nem láttátok, milyen volt…
Zsuzsa felpattant:
– Mindig csak magadra gondolsz! Neked fontosabb volt a munka, a saját családod!
– Ez nem igaz! – kiáltottam vissza. – Mindent feladtam érte! De egyedül nem megy…
A gyerekeim csendben ültek a szobában. Lilla 12 éves, Marci 8. Ők is szenvedtek az elmúlt hónapokban: anya mindig fáradt volt, ideges, türelmetlen.
Gábor odalépett hozzám és megszorította a kezem.
– Anna mindent megtett – mondta halkan anyámnak és Zsuzsának. – De ez már meghaladta az erejét.
Anyám csak megrázta a fejét.
– Én sosem tennék ilyet veletek…
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Vajon tényleg rossz ember vagyok? Elárultam apámat? Vagy csak azt tettem, amit muszáj volt?
Azóta minden nap megyek hozzá az otthonba. Néha felismer, néha nem. Egyszer azt mondta:
– Olyan jó itt… de hiányzik az otthonom.
Hazafelé mindig sírok az autóban. A családommal alig beszélünk. Zsuzsa nem veszi fel a telefont. Anyám csak röviden válaszol az üzeneteimre.
A munkahelyemen is érzik rajtam a feszültséget. A főnököm egyszer félrehívott:
– Anna, minden rendben otthon?
Mit mondhattam volna? Hogy széthullott körülöttem minden?
Egy este Lilla odabújt hozzám:
– Anya, te haragszol magadra?
Ránéztem és kibuggyantak a könnyeim.
– Nem tudom, kicsim… csak nagyon fáj minden.
Most itt ülök apám ágya mellett az otthonban. Ő alszik. Nézem az arcát: mennyit öregedett pár hónap alatt! Vajon boldogabb lenne otthon? Vagy már mindegy neki?
A családom sosem fogja megbocsátani nekem ezt a döntést – érzem minden nap. De vajon tényleg hibáztam? Vagy csak azt tettem, amit egyedül lehetett?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Meddig lehet bírni egyedül? Vajon tényleg elárultam apámat – vagy csak szerettem őt annyira, hogy elengedjem?