Apám úgy döntött, hogy nyugdíjba megy, és én tartom el – miközben épp szülési szabadságon vagyok
– Nem értem, miért csinálod ezt velem, apa! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a fáradtságtól és az idegtől. A hűtő zúgott a háttérben, a kis panellakásban minden hang felerősödött. Apa csak vállat vont, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Nézd, Zsófi, én ledolgoztam az életemet. Most végre pihenni akarok. A nyugdíjamhoz nem akarok hozzányúlni, ki tudja, mit hoz a jövő. Te fiatal vagy, egészséges, majd megoldod – mondta, miközben egy újabb szelet kenyeret kent meg magának.
Aznap reggel is korán keltem. A hasam már nagy volt, alig bírtam lehajolni. A férjem, Gábor már elment dolgozni, hogy legalább az albérletet ki tudjuk fizetni. Apa három hónapja költözött hozzánk, amikor végleg elhagyta a gyárat. Azóta minden nap ugyanaz: ő ül a tévé előtt, én intézem a háztartást, főzök rá is, mosok rá is, és most már fizetem az ő részét is a rezsiből.
– De apa, én most szülési szabadságon vagyok! A GYED-ből és Gábor fizetéséből élünk! Nem tudom fedezni mindhármunkat! – próbáltam újra és újra elmagyarázni neki.
– Ne aggódj már annyit! Régen is így volt: a család összetartott. Most te vagy soron – felelte fásultan.
A szívem összeszorult. Mindig is jó kapcsolatunk volt apával. Anyám korán meghalt, ketten maradtunk. Mindig azt mondta: „Zsófikám, majd ha nagy leszel, te leszel az én támaszom.” De sosem gondoltam volna, hogy ez azt jelenti: teljesen rám támaszkodik majd.
A barátnőm, Eszter egyszer átjött segíteni főzni. Látta rajtam a feszültséget.
– Miért nem beszélsz vele komolyabban? – kérdezte halkan.
– Próbáltam. De mindig csak azt mondja, hogy neki most jár a pihenés. Hogy neki is nehéz volt egyedül felnevelnie engem. És igazából igaza van… De most én vagyok bajban! – törtek elő belőlem a könnyek.
Eszter megsimogatta a vállam.
– Tudod, Zsófi… néha muszáj nemet mondani annak is, akit szeretünk. Főleg ha már nem bírod tovább.
Aznap este Gábor fáradtan ért haza. Látta rajtam az idegességet.
– Megint összevesztetek? – kérdezte halkan.
– Nem bírom tovább… Nem tudom kifizetni mindent. És most jön a baba is… Félek – suttogtam.
Gábor átölelt.
– Megoldjuk valahogy. De beszéljünk apáddal együtt. Hátha úgy komolyabban veszi.
Másnap leültünk hárman az asztalhoz. Apa mogorván nézett ránk.
– Mi ez a nagy családi tanács? – kérdezte gúnyosan.
– Apa – kezdtem remegő hangon –, nem tudjuk tovább fizetni helyetted is mindent. Neked is hozzá kell járulnod a kiadásokhoz. Legalább egy részét vállald át!
Apa arca elkomorult.
– Hát ennyit érek nektek? Egy életen át dolgoztam érted! Most meg sajnálod tőlem azt a kis pihenést?
Gábor közbeszólt:
– Nem erről van szó. De most Zsófinak is szüksége van támogatásra. Hamarosan megszületik a gyerekünk. Nem bírjuk el ezt így hárman.
Apa felállt az asztaltól.
– Tudjátok mit? Ha ennyire zavarok, majd keresek magamnak albérletet! – vágta oda sértetten.
A szívem összeszorult. Nem ezt akartam. Nem akartam bántani őt. Csak azt szerettem volna, ha megérti: most nekem van szükségem segítségre.
Aznap este alig aludtam valamit. A hasamban mocorgott a baba, az agyam zakatolt. Vajon rossz gyerek vagyok? Tényleg önző vagyok? Vagy csak egyszerűen túl sok lett minden?
Másnap reggel apa csendben ült az asztalnál. Nem szólt hozzám egész nap. Csak este jött oda hozzám.
– Zsófikám… Talán igazad van. Nem vettem észre, mennyire nehéz neked most minden. Megpróbálok segíteni…
A könnyeim potyogtak. Megkönnyebbültem – de valami mégis eltört bennem. Vajon visszakaphatjuk még azt az egyszerű szeretetet és bizalmat, ami régen volt köztünk?
Most itt ülök az ablak előtt, nézem az esti fényeket Budapesten, és azon gondolkodom: hol van az a határ, ahol már nemet kell mondanunk azoknak is, akiket szeretünk? És vajon lehet-e úgy segíteni egymásnak családon belül, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?