Apám szeme fénye voltam – most az utcára akar tenni

– Nem érdekel, hogy hova mész, de holnap estig elhagyod ezt a házat! – apám hangja visszhangzott a nappaliban, mintha minden falat átitatott volna a haragja. Ott álltam előtte, a régi szőnyegen, amin gyerekként annyit játszottam, és most úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. Anyám a konyhában sírdogált, de nem mert közbeszólni.

Gyerekkoromban apám szeme fénye voltam. Minden este mesélt nekem, együtt építettünk homokvárat a Balaton-parton, és ha beteg voltam, ő főzte a húslevest. Most viszont úgy nézett rám, mintha idegen lennék. 28 éves vagyok, diplomás, de a munkahelyem megszűnt tavaly ősszel. Azóta próbálok talpra állni, de mindenhol csak elutasítást kapok. Az albérletárak az egekben, a fizetések nevetségesek – mégis azt várják tőlem, hogy egyik napról a másikra önálló legyek.

– Apa, kérlek… csak egy kis időt kérek! Tudod, hogy mindent megpróbáltam…
– Elég volt a kifogásokból! – vágott közbe. – Amíg anyáddal dolgoztunk, te csak otthon ültél és sajnáltad magad. Nem foglak tovább eltartani!

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy pofon. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Anyám odajött hozzám, halkan megszorította a kezem.

– Márta, próbáld megérteni apádat… neki is nehéz…
– Nekem is nehéz! – tört ki belőlem. – Nem akarok itt élősködni! De hova menjek? Egy albérletre sem futja…

Apám arca elkomorult. Láttam rajta a fáradtságot, a csalódottságot. Talán magában is harcolt az érzéseivel. De nem engedett.

Aznap este órákig ültem az ágyamon. Néztem a falat, amin még ott voltak a gyerekkori rajzaim. Eszembe jutottak azok az idők, amikor minden egyszerűbbnek tűnt. Amikor még hittem abban, hogy a család minden vihart átvészel.

Másnap reggel csendben pakoltam össze néhány ruhát egy bőröndbe. Anyám próbált segíteni, de apám csak állt az ajtóban összefont karral.

– Hova mész? – kérdezte anyám remegő hangon.
– Nem tudom – suttogtam. – Talán Zsuzsihoz megyek pár napra…

Zsuzsi a legjobb barátnőm volt gimiből. Ő is küzdött: két műszakban dolgozott egy pékségben, hogy ki tudja fizetni a kis garzonját Zuglóban. Felhívtam őt.

– Gyere nyugodtan – mondta röviden. – De csak pár napig tudlak fogadni…

A buszon ülve néztem az ablakon át az esőtől csillogó utcákat. Vajon hányan vannak még így? Hányan érzik azt, hogy nincs hova menniük? Hogy a saját családjuk sem fogadja már be őket?

Zsuzsi lakásában szűkös volt a hely: egy matracot terített le nekem a földre. Este együtt teáztunk.

– Tudod, Márta – kezdte halkan –, nálunk is volt ilyen balhé. Amikor anyám elvesztette a munkáját, apám majdnem kidobta őt is…
– De hát miért ilyenek velünk? Miért nem értik meg, hogy nem mi tehetünk mindenről?
– Mert ők is félnek – sóhajtott Zsuzsi. – Félnek attól, hogy nem tudnak segíteni. Hogy ők is kudarcot vallottak.

Ezeken gondolkodtam egész éjjel. Másnap reggel anyám hívott.

– Márta… apád egész éjjel nem aludt. Azt mondta, talán túl szigorú volt veled…
– Akkor most hazamehetek?
– Nem tudom… azt mondta, gondolkodnia kell.

Napok teltek el így: Zsuzsi lakásában éltem bőröndből, közben állásinterjúkra jártam. Egyik helyen sem kellettem: vagy túlképzett voltam, vagy túl tapasztalatlan. Volt olyan is, ahol egyszerűen csak rám néztek és azt mondták: „Majd értesítjük.”

Egy este Zsuzsi anyja is átjött hozzánk.

– Tudod, kislányom – mondta nekem –, régen mindenki együtt élt három generáción át. Most meg már ciki otthon maradni huszonévesen… Pedig nem veletek van baj! A világ változott meg körülöttünk.

Ekkor értettem meg: talán tényleg nem én vagyok a hibás. Talán csak túl nagyok az elvárások. Talán apám is csak fél attól, hogy sosem leszek önálló.

Egy hét múlva visszamentem hozzájuk beszélni.

– Apa… én tényleg próbálkozom. De szükségem van rád. Szükségem van arra, hogy higgy bennem.
Apám sokáig hallgatott. Aztán leült mellém.

– Tudod, Márta… én csak azt akarom, hogy boldog légy. Hogy ne kelljen szenvedned úgy, ahogy mi szenvedtünk fiatalon… De néha nem tudom jól kimutatni.

Sírtunk mindketten. Anyám is mellénk ült.

Nem oldódott meg minden egy csapásra: még mindig nincs munkám, még mindig félek a jövőtől. De legalább már tudom: nem vagyok egyedül.

Vajon hányan érzik még ezt Magyarországon? Hányan félnek attól, hogy elveszítik az otthonukat – vagy épp a családjuk szeretetét? Ti mit tennétek az én helyemben?