Apám elhagyott, most vissza akar költözni – Egy budapesti lány története

– Nem hiszem el, hogy ezt kéred tőlem, apa! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Az ablakon túl a budapesti panelházak szürke tömbjei néztek vissza rám, mintha ők is ítélkeznének.

Apám ott állt az ajtóban, kezében egy kopott bőrönddel, mintha csak most érkezett volna haza egy hosszú útról. Pedig tudtam: nem hazatért, hanem vissza akart jönni az életembe, ahonnan évekkel ezelőtt önként távozott.

– Zsófi, tudom, hogy nehéz… – kezdte halkan, de a hangja megremegett. – De most nincs hova mennem. Csak pár hétre kérlek…

A szívem összeszorult. Anyám arca jelent meg előttem: fáradt, de mindig mosolygó asszony volt, aki soha nem panaszkodott. Egyedül nevelt fel a Kelenföldi lakótelepen, két műszakban dolgozott a Sparban, hogy mindent megadhasson nekem. Apám pedig egyszerűen eltűnt. Nyolcéves voltam akkor. Egyik reggel még együtt reggeliztünk, másnap már csak egy cetli maradt utána: „Bocsánat, de mennem kell.”

Azóta sem láttam. Anyám soha nem beszélt róla rosszat, de a szemében mindig ott volt valami kimondatlan fájdalom. Én pedig megtanultam nélküle élni. Megtanultam nem várni rá.

Most mégis itt állt előttem.

– Miért most? – kérdeztem halkan. – Miért pont most jössz vissza?

– Hibáztam, Zsófi – mondta, és leült velem szemben. – Fiatal voltam, gyáva. Azt hittem, könnyebb lesz új életet kezdeni valahol máshol. De tévedtem. Most már csak te maradtál nekem.

A szavak súlya rám nehezedett. Vajon tényleg csak én maradtam neki? Vagy csak most lettem fontos, amikor már senki más nem volt?

Anyám ekkor lépett be a lakásba. Megállt az ajtóban, és csak nézett minket. A csend szinte tapintható volt.

– Szeretnék veletek beszélni – mondta végül apám. – Mindkettőtökkel.

Anyám leült mellém. A keze az enyémre csúszott; éreztem, hogy remeg.

– Laci, miért gondolod, hogy ennyi év után csak úgy visszajöhetsz? – kérdezte anyám halkan.

– Tudom, hogy nincs jogom kérni semmit – felelte apám –, de nincs másom. A munkahelyem megszűnt, az albérletből kiraktak. Nincs hova mennem.

A szánalom és a harag egyszerre kavargott bennem. Hányszor álmodtam arról gyerekként, hogy apám visszajön? Hányszor képzeltem el, hogy újra együtt leszünk? De most már felnőtt vagyok. Saját lakásom van – egy másfél szobás panel a Bikás park mellett –, saját életem. És most ő akar része lenni ennek az életnek?

– Nem tudom… – suttogtam. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e erre.

Aznap este anyámmal kettesben maradtunk. Ő teát főzött nekem, mint régen.

– Zsófi, ez a te döntésed – mondta csendesen. – Én nem haragszom rá már régóta. De neked kell eldöntened, mit akarsz.

– Félek attól, hogy újra csalódok benne – vallottam be könnyek között.

Anyám megsimogatta az arcomat.

– Erős vagy – mondta. – Akármit is döntesz, én melletted állok.

Az éjszaka álmatlanul telt. Apám a kanapén aludt; hallottam a halk szuszogását a nappaliból. Reggel együtt reggeliztünk – furcsa volt hármasban ülni az asztalnál, mintha valami régi családi idillt próbálnánk visszahozni.

A következő napokban apám próbált segíteni: bevásárolt helyettem, főzött (bár a paprikás krumplija messze elmaradt anyámétól), és minden este megpróbált beszélgetni velem. Mesélt arról az életről, amit nélkülem élt: vidéki munkák, rövid kapcsolatok, magányos esték egy albérletben valahol Zuglóban.

Egy este aztán kiborult belőlem minden:

– Miért nem kerestél soha? Miért nem írtál legalább egy levelet? Tudod te egyáltalán, milyen volt nélküled felnőni?

Apám lehajtotta a fejét.

– Szégyelltem magam – mondta halkan. – Azt hittem, jobb lesz nektek nélkülem.

– Nekem sosem volt jobb nélküled! – kiáltottam rá könnyek között.

Anyám odajött hozzám és átölelt.

Aznap este apám összepakolta a bőröndjét.

– Nem akarok terhet jelenteni neked – mondta búcsúzóul. – Ha egyszer úgy érzed, hogy tudsz nekem bocsátani… itt leszek.

Napokig üresnek éreztem magam utána. Anyámmal sokat beszélgettünk; ő azt mondta: „A megbocsátás nem az ő kedvéért van, hanem a tiédért.”

Most itt ülök a nappalimban, nézem apám üres helyét az asztalnál, és azon gondolkodom: vajon képes vagyok-e valaha megbocsátani neki? Vagy örökre csak az a kislány maradok, akit elhagytak?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani annak az embernek, aki egyszer már hátat fordított nektek?