Apám cipői – és a fiú, aki megpróbál belenőni
– Ne nyúld azokat a cipőket, Marci! – csattant fel anyám hangja a konyhából, de már késő volt. Ott álltam a folyosón, egyik lábamon apám régi, barna bőrcipője, a másikon csak a zokni. A cipő ormótlanul nagy volt, mintha egy másik világba léptem volna bele. A szívem hevesen vert, mintha tetten értek volna valami bűnben.
– Csak ki akartam próbálni – motyogtam, de anyám már ott termett mellettem, kezében a vizes törlőkendővel, arcán az a fáradt, szigorú kifejezés, amit az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban láttam rajta.
– Ezeket hagyd békén! – szólt rám újra. – Az apádé voltak. Nem játék!
Az apámé voltak. Minden reggel ott álltak a cipős szekrény mellett, mintha csak arra várnának, hogy valaki újra felvegye őket. De apám már fél éve nincs velünk. Elment. Elment egy másik nőhöz, egy másik családhoz – legalábbis ezt suttogják a rokonok, amikor azt hiszik, nem hallom őket. Anyám erről sosem beszél. Csak a csend van, meg a cipők.
A nagymamám szerint minden fiú egyszer belebújik az apja cipőjébe. – Ez így van rendjén – mondja mindig, miközben a konyhában kavargatja a levest. – De nem mindegy, mikor és hogyan.
Aznap reggel azonban nem csak a cipők miatt volt feszültség. Anyám és nagymamám már hajnalban összeszólalkoztak.
– Nem lehet így élni! – csattant fel anyám. – Mindenbe beleszólsz! Ez az én házam!
– De az én fiam is volt! – vágott vissza nagymama remegő hangon. – És te sem vagy hibátlan!
Én csak ültem az előszobában, és hallgattam őket. A szavak úgy csapódtak egymásnak, mint a záporcseppek az ablakon. Aztán csend lett. Anyám becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, nagymama pedig halkan sírdogált a konyhában.
Azt hittem, ha felveszem apám cipőit, talán közelebb kerülök hozzá. Talán megértem, miért ment el. Talán erősebb leszek. De csak ügyetlenül botladoztam bennük, mint egy kisgyerek farsangkor.
A suliban is mindenki tudta már, hogy apám elment. A tanárnő egyszer félrehívott:
– Marci, minden rendben otthon? Ha beszélgetni szeretnél…
Csak bólintottam. Mit mondhattam volna? Hogy anyám egész nap dolgozik, este pedig csak ül a tévé előtt némán? Hogy nagymama minden este imádkozik apámért, mintha vissza lehetne könyörögni? Hogy én minden reggel abban reménykedem, egyszer majd újra hallom a kulcsot a zárban?
Egyik este aztán anyám leült mellém.
– Marci – kezdte halkan –, tudom, hogy nehéz neked is. De nem szabad haragudnod rám… vagy rá sem.
– Nem haragszom – hazudtam.
– Tudod… néha én is szeretném felvenni azokat a cipőket – suttogta váratlanul. – De nekem sem menne.
Akkor először láttam könnyet a szemében azóta, hogy apám elment.
Másnap reggel nagymama palacsintát sütött. Próbált kedves lenni, de minden mozdulatában ott volt a feszültség.
– Egyél még egyet! – nyomta elém a tányért.
– Nem vagyok éhes – morogtam.
– Ne legyél olyan makacs, mint az apád! – csattant fel hirtelen.
Anyám erre berontott a konyhába:
– Elég legyen ebből! Nem kell mindig őt hibáztatni!
– Akkor kit hibáztassak? Magamat? Vagy téged? – sírt fel nagymama.
Éreztem, hogy mindjárt elpattan bennem valami.
– Elég! – kiáltottam én is. – Senki nem hibás! Csak… csak hiányzik!
Mindketten rám néztek. Anyám odalépett hozzám és átölelt. Nagymama is odajött, remegő kézzel megsimogatta a hajam.
Aznap este elővettem apám cipőit és leültem velük az ágyam szélére. Megszagoltam őket: bőr és por illata keveredett bennük. Elképzeltem apámat: ahogy reggelente sietve felkapja őket, ahogy indul dolgozni… vagy éppen ahogy elmegy örökre.
Aztán halkan megszólaltam:
– Apa… ha hallasz… visszajössz még?
Válasz persze nem jött.
Az idő telt. Egyre ritkábban vettem elő a cipőket. Anyám lassan kezdett újra mosolyogni – néha már nevetett is egy-egy régi barátnője társaságában. Nagymama is békésebb lett; többször mondta: „Az élet megy tovább.”
De bennem ott maradt egy üres hely. Egy kérdés: vajon egyszer tényleg belenövök ezekbe a cipőkbe? Vagy örökre csak próbálgatom majd őket?
Most itt ülök tizennyolc évesen ugyanabban a szobában, ahol gyerekként botladoztam apám cipőiben. Már rám jönnének – de sosem vettem fel őket újra igazán. Mert rájöttem: nem attól leszek férfi vagy felnőtt, hogy az apám cipőjét hordom.
Hanem attól, hogy képes vagyok megbocsátani neki… és magamnak is.
Ti mit gondoltok? Lehet valaha igazán kinőni egy ilyen hiányt? Vagy mindannyian csak próbálkozunk egész életünkben?