Apám boldogsága, anyám árnyéka: Egy vidéki gyerek vallomása a kilencvenes évekből

– Miért nem jössz be hozzánk, apa? – kérdeztem halkan, miközben az előszobában álltam, és néztem, ahogy apám a vadonatúj piros Ladájába pakolja a szerszámosládát. Az arca megfeszült, mintha valami láthatatlan súlyt cipelne a vállán.

– Dolgom van, Jancsikám – felelte gyorsan, és már csukta is az ajtót maga mögött. A motor felbőgött, a kocsi elindult, én pedig ott maradtam a csendben. Anyám hangja szűrődött ki a nappaliból, de nem szólt hozzám – csak halkan motyogott magában, mintha egy másik világgal beszélgetne.

A kilencvenes évek közepén jártunk, egy alföldi kisvárosban. Akkoriban senki sem beszélt mentális egészségről vagy depresszióról. Anyám egész nap a kanapén ült, vékony testét elnyelte a kopott pléd. Néha felállt, hogy főzzön valamit – legtöbbször csak krumplifőzeléket vagy rántottát –, de már nem volt benne élet. Az ablakon át nézte az udvart, ahol régen együtt játszottunk.

Apám egyre kevesebbet volt otthon. Először azt mondta, túlórázik a gyárban, aztán már hétvégén is eljárt „barátokhoz”. Egy nap hazahozott egy új inget és egy parfümöt – anyám csak nézte őt üres tekintettel.

– Szép az inged – mondta halkan.

– Köszönöm – felelte apám, de nem nézett rá. Éreztem a feszültséget közöttük, mint amikor vihar előtt megáll a levegő.

Egy este anyám sírt. Nem hangosan, csak úgy magának. A sötétben ültem az ágyamon, és hallgattam. Másnap reggel karikás szemekkel kelt fel, de rám mosolygott.

– Ne aggódj miattam, Jancsi – suttogta. – Minden rendben lesz.

De nem lett rendben. Apám egyre ritkábban jött haza. Egy nap aztán bejelentette:

– Elköltözöm. Találtam valakit…

Anyám nem szólt semmit. Csak bólintott, mintha már rég tudta volna. Én viszont dühös voltam.

– Miért hagyod itt anyát? – kiabáltam apám után az udvaron.

– Nem érted még ezt, fiam – mondta fáradtan. – Egyszer majd megérted.

De én nem akartam megérteni. Csak azt láttam, hogy anyám napról napra halványabb lesz. A barátnői elmaradtak mellőle – senki sem tudott mit kezdeni a szomorúságával. A szomszédok suttogtak rólunk: „Az Ilonka megbolondult…”, „A férje meg lelépett azzal a fodrásznővel…”

Az iskolában is éreztem a különbséget. A tanárnőm egyszer félrehívott:

– Jancsi, minden rendben otthon?

Bólintottam. Nem akartam beszélni róla. Akkoriban szégyen volt ilyesmit bevallani.

Egyik este anyám rám nézett, és azt mondta:

– Sajnálom, hogy nem tudok jobb anya lenni neked.

– Dehogyis! – vágtam rá azonnal. – Te vagy a legjobb anya!

De ő csak elfordult, és újra magába zuhant.

Apám néha felhívott telefonon. A hangja távoli volt.

– Hogy vagytok?

– Jól – hazudtam mindig.

Aztán egyszer megláttam apámat az utcán az új családjával: egy fiatal nővel és egy kislánnyal. Nevetett, boldognak tűnt. Akkor értettem meg igazán: ő megtalálta a boldogságot máshol, míg anyám egyre mélyebbre süllyedt.

Anyám végül kórházba került. Az orvos azt mondta: depresszió. Akkor hallottam először ezt a szót. Senki sem beszélt róla nyíltan – csak suttogtak a folyosón.

A nagymamám egyszer rám szólt:

– Ne hibáztasd apádat! Az élet néha így alakul.

De én nem tudtam nem hibáztatni őt. Hiszen ha marad… talán anyám is jobban lenne? Vagy ez mindenképp megtörtént volna?

Most felnőttként próbálom megfejteni: vajon apám hibája volt? Vagy csak két ember tragédiája ez, akik nem tudtak segíteni egymáson?

Ti mit gondoltok? Lehet egyetlen emberre hárítani mindezt? Vagy mindannyian felelősek vagyunk valahol abban, ha valaki elvész a sötétségben?