Apám, az én döntésem: Egy megbocsáthatatlan kérés árnyékában

– Katalin, kérlek… – Apám hangja remegett, ahogy a kórházi ágyon feküdt, a keze görcsösen markolta a takarót. A szoba levegője nehéz volt, mintha minden kimondatlan szó, minden régi kiáltás és ütés ott lebegne közöttünk. Anyám a sarokban ült, a szeme vörös volt a sírástól, de nem szólt semmit. Csak nézett rám, mintha tőlem várná a megváltást.

Azt mondják, a vér nem válik vízzé. De mi van, ha a vér fájdalmat hoz? Mi van, ha az apád az, aki gyerekkorodban elvette tőled a biztonságot, az álmaidat, az önbecsülésedet? Most pedig azt kéri, adj neki egy vesét – egy darabot magadból –, hogy tovább élhessen.

Gyerekkoromban minden este rettegve vártam haza apámat. A kulcs csörgése a zárban jelezte: kezdődik. Ha jó napja volt, csak kiabált. Ha rossz napja volt… nos, akkor anyám is sírt. A testvérem, Gábor mindig próbált megvédeni, de ő is csak egy gyerek volt. Anyám soha nem szólt közbe – talán félt, talán remélte, hogy egyszer vége lesz.

Most itt ülök harmincöt évesen a Szent Imre Kórház egyik steril szobájában, és azt kérdezik tőlem: hajlandó vagyok-e vesét adni annak az embernek, aki annyi éven át bántott? Az orvosok szerint tökéletes donor lennék. Az apám szerint ez a minimum, amit megtehetek.

– Kati, tudom, hogy hibáztam – mondta halkan apám. – De most… most tényleg szükségem van rád.

A hangja furcsán idegen volt. Mintha nem is ő lenne az. De emlékeztem minden egyes estére, amikor sírva bújtam el a szekrényben; minden alkalomra, amikor anyám véraláfutásokkal ment dolgozni; minden karácsonyra, amit félelemben töltöttünk.

Gábor is ott volt. Ő mindig próbált közvetíteni.

– Kati, tudom, mit tett veled – mondta halkan. – De ha most nemet mondasz… lehet, hogy soha nem bocsátod meg magadnak.

– És ha igent mondok? – kérdeztem vissza. – Akkor majd megbocsátok neki? Vagy magamnak?

Anyám végre megszólalt:

– Ő az apád. Nem kérhetjük tőled ezt… de ha segítesz neki… talán mindannyian továbbléphetünk.

De hogyan lehet továbblépni egy olyan múlttal, ami minden nap veled él? Hogyan lehet megbocsátani valakinek, aki soha nem kért bocsánatot igazán?

Az éjszakák hosszúak voltak. Nem aludtam. A gondolataim körbe-körbe jártak: önző vagyok? Vagy végre kiállok magamért? Mi lesz, ha meghal? Mi lesz velem akkor?

A családunk szétszakadt. A nagynéném szerint kötelességem segíteni. A nagybátyám szerint jogom van nemet mondani. A barátaim hallgatnak – ők nem értik igazán ezt a fájdalmat.

Egyik este Gábor átjött hozzám.

– Kati – mondta –, ha nemet mondasz, én melletted állok. De gondolj bele: lehet, hogy ez az utolsó esélyed arra, hogy lezárd ezt az egészet.

– Lezárni? – nevettem fel keserűen. – Egy vese nem törli el azt a sok évet.

Másnap reggel bementem apámhoz. Ő már várta a választ.

– Megteszed? – kérdezte halkan.

Néztem őt: egy megtört embert láttam, nem azt a szörnyet, akitől gyerekként féltem. De vajon ez elég ok arra, hogy segítsek neki?

– Nem tudom – mondtam végül. – Időre van szükségem.

A család feszültsége tapintható volt. Anyám sírt. Gábor csendben maradt. Apám egyre rosszabbul lett.

Hetek teltek el. Az orvosok sürgettek: döntenem kell.

Egy este leültem anyámmal a konyhában.

– Miért maradtál vele ennyi évig? – kérdeztem.

– Mert féltem – suttogta anyám. – És mert reméltem, hogy egyszer jobb lesz.

– De nem lett jobb.

– Nem… de most már csak azt szeretném, ha békében tudnánk élni.

Béke… Vajon létezik ilyen egy ilyen családban?

Végül meghoztam a döntést: nemet mondtam. Nem tudtam feláldozni magam valakiért, aki soha nem védett meg engem. Nem tudtam újra elveszíteni önmagam.

Apám nem szólt hozzám többet. Anyám hónapokig haragudott rám. Gábor mellettem maradt.

Azóta is minden nap eszembe jut: helyesen döntöttem? Vagy csak gyáva voltam? Vajon lehet-e valaha megbocsátani – magamnak vagy neki?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg van olyan döntés, amivel mindenki békére lelhet?