„Apa, te intézd a pénzügyeinket!” – Egy döntés, ami mindent megváltoztatott
– Kata, mostantól apám intézi a pénzügyeinket – mondta Gábor egy szombat reggel, miközben a konyhában kavargatta a kávéját. A bögréje koppant az asztalon, én pedig csak álltam ott, kezemben a mosatlan tányérral, és nem hittem el, amit hallok.
– Tessék? – kérdeztem vissza, mintha nem értettem volna. Pedig nagyon is értettem. Az utóbbi hónapokban egyre többször hallottam Gábort panaszkodni arról, hogy mennyire nehéz kijönni a pénzből, hogy mennyi a számla, és hogy az ő apja, László bácsi mennyivel jobban ért a gazdálkodáshoz. De hogy mostantól minden forintot ő kezeljen? Ez már túl sok volt.
– Nézd, Kata, apám egész életében könyvelő volt. Tudja, hogyan kell beosztani a pénzt. Mi csak szétszórjuk – mondta Gábor, miközben rám sem nézett. – Így legalább biztosan nem lesz gond.
A szívem hevesen vert. Azt éreztem, mintha valaki kihúzta volna alólam a talajt. Az én fizetésem is oda fog kerülni? Az én munkám gyümölcse is az apósom zsebébe vándorol?
– És én? – kérdeztem halkan. – Nekem is mindenért László bácsitól kell majd pénzt kérnem? Még egy kiló kenyérre is?
Gábor vállat vont. – Hát… igen. De ne aggódj, apám rendes ember. Csak szólsz neki, és ad.
A könnyek ott égtek a szememben, de nem engedtem ki őket. Nem akartam gyengének látszani. Inkább elfordultam, és elkezdtem mosogatni. A víz csobogása elnyomta a gondolataimat, de belül ordítottam.
Aznap este Gábor apja átjött hozzánk. Leült az asztalhoz, elővette a kis fekete noteszét, és elkezdte felírni a bevételeinket meg a kiadásainkat. Mint valami főkönyvelő egy gyárban.
– Kata, mennyi volt múlt hónapban a fizetésed? – kérdezte tőlem szigorúan.
– Kétszázharmincezer forint – válaszoltam halkan.
– Jó, ezt is felírom. És mire költöttél belőle?
Elmondtam neki mindent: a gyerekek uzsonnáját, az iskolai kirándulást, a villanyszámlát, a gyógyszertárat. Ő csak bólogatott, néha hümmögött egyet.
– Látod, Gábor fiam? Ezért kell rendet tenni. Kata is túl sokat költ apróságokra.
Éreztem, ahogy egyre kisebb leszek az asztal mellett. Mintha nem is felnőtt nő lennék, hanem egy gyerek, akit leszidnak.
Az első hét még valahogy eltelt. De amikor elromlott a mosógép, és újra kellett volna venni egyet, már nem volt ilyen egyszerű.
– László bácsi, szükségünk lenne egy új mosógépre – mondtam félve.
– Milyen márkát néztél ki? – kérdezte gyanakvóan.
– Egy középkategóriásat…
– Nem lehetne inkább használtan venni? Most nem állunk úgy anyagilag.
A szégyen égette az arcomat. Életemben először éreztem magam teljesen kiszolgáltatottnak. A saját otthonomban kellett könyörögnöm valaki másnak azért, hogy tiszta ruhát tudjak adni a gyerekeimre.
Egyik este aztán kiborultam Gábornak.
– Nem bírom ezt tovább! Nem akarok mindenért apádhoz menni! Ez nem normális!
Gábor csak legyintett.
– Ne hisztizz már! Apám csak segíteni akar. Ha nem lennél ilyen felelőtlen…
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Felelőtlen? Én tartom össze ezt a családot! Én főzök, mosok, dolgozom reggeltől estig! És most mégis úgy érzem magam, mint egy cseléd.
Az anyósommal sem lett jobb a helyzet. Egy nap átjött hozzánk Ilonka néni, és félrehívott a konyhába.
– Kata drágám, tudom, hogy nehéz most neked. De László mindig is ilyen volt. Mindent kézben akar tartani. Én is megszoktam…
Ránéztem az idős asszonyra. A szemében fáradtság volt és valami kimondatlan szomorúság.
– És te boldog vagy így? – kérdeztem halkan.
Ilonka néni csak megvonta a vállát.
– Az ember megszokja… vagy beletörik.
Aznap este sokáig ültem az ágy szélén. Néztem Gábort, ahogy békésen aludt mellettem. Vajon tényleg ez lenne az élet rendje? Hogy egy nőnek mindig alkalmazkodnia kell? Hogy soha ne legyen saját döntése?
A következő héten újabb megaláztatás várt rám: a munkahelyemen előléptettek volna részlegvezetővé, de ehhez szükségem lett volna egy új ruhára és némi önbizalomra. Amikor szóltam László bácsinak, csak annyit mondott:
– Minek neked új ruha? Jó lesz az is, ami eddig volt.
Ekkor tört el bennem valami véglegesen. Elhatároztam: nem fogom tovább tűrni ezt az életet. Másnap reggel összepakoltam néhány holmimat és elmentem anyámhoz vidékre pár napra gondolkodni.
Anyám ölelése mindennél többet jelentett abban a pillanatban.
– Kislányom, ne hagyd magad! Egy nőnek is joga van dönteni a saját életéről!
Ott ültem anyám konyhájában egy bögre kakaóval a kezemben – mint gyerekkoromban –, és először éreztem azt hosszú idő után: talán van kiút ebből az egészből.
Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy mindenért könyörögnie kell? Hányan érzik magukat láthatatlannak és kiszolgáltatottnak a saját családjukban?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni azt, hogy mások döntenek helyettünk?