Apa szavai csak felnőttként értelmet nyertek: „Bárcsak hallgattam volna rád, apa!”
– Nem mehetsz le hozzájuk, Anna! – apám hangja keményen visszhangzott a frissen festett falak között. Az ablakon át láttam, ahogy a régi, kopott házak gyerekei nevetve futnak a poros udvaron, labdáznak, kiabálnak, mintha az egész világ az övék lenne. A szívem összeszorult. Úgy éreztem, mintha egy aranykalitkába zártak volna.
– De apa, ők a barátaim! – kiáltottam vissza, miközben a kilincsre tettem a kezem. – Nem akarok egész nap itt ülni ebben a steril lakásban!
– Ez nem csak rólad szól! – csattant fel. – Azért költöztünk ide, hogy jobb életünk legyen. Nem akarom, hogy bajba keveredj azokkal a gyerekekkel. Nem ismered őket igazán.
Dühösen becsaptam az ajtót a szobámban. A friss festékszag keveredett a haragommal. Anyám csak csendben nézett rám vacsoránál, mintha ő is érezné a feszültséget, de sosem mondott semmit apám döntései ellen. Azt hittem, sosem fogom megérteni őt.
Az új lakásban minden csillogott: fehér csempék, új bútorok, még a kilincsek is fényesek voltak. De hiányzott belőle az élet. A régi házban mindig szólt a zene, a szomszéd néni néha áthozott egy tál levest, és mindenki ismert mindenkit. Itt csak a csend volt és az idegenek.
Az iskolában is nehéz volt beilleszkedni. A régi barátaim messze laktak, az újak pedig furcsán néztek rám: „Te vagy az új lány abból a menő házból?” – kérdezték gyanakodva. Próbáltam megfelelni nekik, de mindig kívülállónak éreztem magam.
Egyik este hallottam, ahogy apám anyámmal veszekedett:
– Nem akarom, hogy Anna olyan legyen, mint azok ott lent! – mondta fojtott hangon. – Látod te is, mi történik ott esténként? Hangoskodás, verekedés…
– De hát ő csak barátkozni akar – suttogta anyám. – Nem zárhatjuk el mindentől.
– Majd megérti egyszer – felelte apám.
Akkor csak azt éreztem: apám nem ért meg engem. Hogy túl szigorú, túl óvatos. Hogy elveszi tőlem mindazt, ami fontos volt: a szabadságot, a barátokat, az élet örömét.
Évek teltek el így. Lassan megszoktam az új környezetet, de mindig ott motoszkált bennem valami hiányérzet. Amikor gimnazista lettem, egyre többször vitatkoztunk apámmal. Ő mindig azt mondta: „Az élet nem játék! Dolgozni kell érte!” Én pedig csak azt láttam: mindenki másnak könnyebb.
Aztán egy nap megtörtént az, amitől apám mindig féltett: egyik régi barátom bajba keveredett. Lopáson kapták az egyik közeli boltban. Amikor meghallottam a hírt, összeszorult a torkom. Apám csak némán nézett rám:
– Most már érted? – kérdezte halkan.
De én akkor sem akartam beismerni neki az igazát.
Az egyetem alatt végre elköltözhettem otthonról. Egy apró kollégiumi szobában laktam két lánnyal: Zsuzsával és Katával. Ott aztán megtapasztaltam az igazi szabadságot – és az igazi nehézségeket is. Volt olyan hónap, amikor csak zsíros kenyeret ettünk vacsorára, mert elfogyott a pénzünk. Volt olyan este is, amikor sírva hívtam fel anyámat:
– Anya, nem bírom tovább! Hiányzik otthon…
Ő csak annyit mondott: – Beszélj apáddal is.
De én büszke voltam. Nem akartam beismerni neki, hogy igaza volt.
Az első fizetésemet egy kis albérletre költöttem Budapesten. Akkor már tudtam: minden forintért keményen meg kell dolgozni. Egyre többször eszembe jutottak apám szavai: „Az élet nem játék!”
Aztán jött a szerelem: Gergővel gyorsan összeköltöztünk egy kétszobás panelban Kőbányán. A lakás kicsi volt és sötét, de nekünk palotának tűnt a kollégiumi szoba után. Mégis, amikor megszületett a kisfiunk, Bence, minden megváltozott.
Gergő sokat dolgozott, én otthon maradtam Bencével. Egyre többször veszekedtünk apróságokon: ki viszi le a szemetet? Ki főzi meg a vacsorát? Ki marad otthon Bencével, amikor beteg? Néha úgy éreztem magam, mint anyám: csendben tűrtem mindent.
Egyik este Bence sírt, Gergő pedig dühösen csapta be maga mögött az ajtót:
– Elegem van ebből! Miért nem tudsz egyedül boldogulni?
Ott ültem a sötétben Bencével az ölemben, és hirtelen apám hangját hallottam a fejemben: „Az élet nem játék!” Akkor értettem meg igazán.
Másnap felhívtam apámat.
– Apa… Sajnálom… Bárcsak hallgattam volna rád…
Sokáig csend volt a vonalban.
– Tudod, Anna – mondta végül –, én sem voltam mindig jó apa. De mindent érted tettem.
Most már tudom: apám szavai nem tiltások voltak, hanem szeretetből fakadó útmutatások. Most már én is próbálom Bencének átadni azt a bölcsességet – még ha ő sem érti még.
Vajon minden gyereknek meg kell járnia ezt az utat? Miért csak akkor értjük meg szüleinket igazán, amikor már mi is szülők vagyunk?