„Apa, ne haragudj rám!” – Egy magyar család küzdelme az időskorral

– Nem megyek sehova! – csattant fel apa hangja, miközben az ablakon túl zuhogott az eső. A konyhaasztalnál ültünk, én szemben vele, a kezem remegett a bögrém körül. A testvéreim, Gábor és Zsuzsa, némán figyeltek. Az egész lakást átjárta a főtt krumpli szaga, de a levegőben ott vibrált valami más is: a kimondatlan félelem.

– Apa, kérlek, ne így… – próbáltam halkan, de ő rám sem nézett. – Nem akarunk rosszat. Csak… aggódunk érted.

– Elég volt! – vágott közbe Gábor. – Már háromszor elestél ebben a hónapban. Anyu halála óta minden csak rosszabb lett. Mi lesz, ha legközelebb nem tudod felhívni Zsuzsát?

Apa szeme megtelt könnyel, de nem sírt. Csak nézett ki az ablakon, mintha ott keresné a választ. Éreztem, hogy minden szavunk egy újabb tőrdöfés neki. De mit tehettünk volna? Mindannyian dolgoztunk, gyerekeink voltak, és ő egyre inkább elveszettnek tűnt ebben a régi panelban.

Emlékszem, gyerekkoromban apa mindig erős volt. Ő szerelte meg a csöpögő csapot, ő cipelte fel a szenes zsákot a harmadikra. Most meg… most meg én segítettem neki felállni a fotelből. És minden alkalommal úgy éreztem, elárulom azt az embert, aki engem is felemelt.

– Nem akarok idegenek között meghalni – mondta halkan. – Ez nem élet.

Zsuzsa odalépett hozzá, megsimogatta a vállát. – Apa, ott lesznek barátaid. Gondoskodnak rólad. Mi is gyakran látogatunk majd.

– Ne hazudj! – csattant fel újra. – Tudom én, hogy ez csak ürügy. Hogy nektek könnyebb legyen.

A szívem összeszorult. Igaza volt? Tényleg csak magunkat akartuk megkímélni? Vagy tényleg az ő érdekeit néztük? Aznap este alig aludtam. A plafont bámultam, hallgattam az esőt, és próbáltam visszaemlékezni: mikor lettünk mi ilyen idegenek egymásnak?

Másnap reggel Zsuzsa hívott.

– Beszéltem az otthonnal – mondta fáradt hangon. – Van helyük két hét múlva. Addig még gondolkodhatunk.

– Szerinted jól tesszük? – kérdeztem.

– Nem tudom – sóhajtott. – De én már nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot.

Aznap délután elmentem apához. Egyedül volt otthon, a rádióban régi magyar nóták szóltak halkan. Leültem mellé.

– Emlékszel, amikor először vittél ki a Margitszigetre biciklizni? – kérdeztem hirtelen.

Elmosolyodott. – Persze. Akkor estél el először igazán nagyot.

Nevettem, de közben könny szökött a szemembe.

– Most én félek, hogy el fogsz esni… és nem leszek ott.

Sokáig hallgattunk. Végül megszólalt:

– Tudom, hogy jót akartok. Csak… nehéz elfogadni, hogy már nem vagyok az az ember, aki voltam.

Megfogtam a kezét.

– Nekem mindig te leszel az apám. Akkor is, ha segítségre van szükséged.

A következő hetekben minden este beszélgettünk. Néha veszekedtünk is. Gábor egyszer kiabálva vágta rá az ajtót: „Ha nem döntünk most, sosem lesz vége ennek!” Zsuzsa sírt a konyhában, én pedig próbáltam mindenkit békíteni.

Végül eljött a nap. Apa csendben pakolt össze néhány ruhát és fényképet. Amikor beszálltunk az autóba, csak ennyit mondott:

– Ne haragudjatok rám…

Az otthonban kedvesek voltak vele. Az első napokban még dacosan viselkedett, de aztán lassan oldódni kezdett. Talált egy sakktársat is, Pista bácsit, akivel esténként nagyokat vitatkoztak arról, hogy ki volt jobb: Puskás vagy Albert Flórián.

Mi pedig… mi is lassan megnyugodtunk. De minden látogatás után ott maradt bennem egy fájó kérdés: vajon tényleg jól döntöttünk? Vagy csak magunkat mentettük?

Most itt ülök az üres lakásban, apa kedvenc bögréje előttem az asztalon. Nézem az esőt az ablakon túl, és azon gondolkodom: lehet-e valaha igazán jól dönteni ilyen helyzetben? Ti mit tennétek a helyemben?