Apa, hagyj békén! – Egy elfeledett kapcsolat története

– Apa, ne hívogass már! Nincs időm segíteni neked! – harsant fel a telefonban Gergő hangja, élesen, mint egy penge. A szívem összeszorult, ahogy hallgattam. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a kagylón. Az ablakon túl szürke volt az ég, a házban csend honolt, csak a hűtő zúgása törte meg a némaságot.

– Gergő, én csak… – próbáltam mondani valamit, de már csak a sípszó maradt. Letette. Megint.

Nem tudom, mikor veszítettük el egymást igazán. Talán amikor Éva meghalt, talán már előtte is. Azóta minden nap egyre nehezebb. Gergő mindig is okos fiú volt, de sosem tudtam igazán közel kerülni hozzá. Amikor kicsi volt, még együtt fociztunk a panelház mögötti játszótéren, de ahogy nőtt, egyre inkább eltávolodott tőlem. A gimnáziumban már alig beszélgettünk. Mindig csak a tanulás érdekelte, meg hogy legyen pénze új telefonra, ruhára. Én dolgoztam látástól vakulásig a gyárban, hogy mindent megadhassak neki.

Aztán jött az egyetem. Gergő Budapestre költözött, én maradtam Miskolcon. Eleinte még hazajárt hétvégente, de aztán egyre ritkábban. Mindig sietett vissza, mindig volt valami dolga. Egy idő után már csak akkor keresett, ha pénzre volt szüksége. „Apa, tudnál utalni?” – ez lett az új köszönése.

Éva halála után minden megváltozott. Egyedül maradtam a nagy lakásban, ahol minden sarkon ott volt egy emlék. Próbáltam Gergőhöz közelebb kerülni, de ő már máshol élt – nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Amikor végül eladtam a lakást és a pénzt igazságosan elosztottam köztünk, azt hittem, talán újra lesz köztünk valami. De Gergő akkor végleg eltűnt.

Most itt ülök ebben a kis albérletben, ahol minden idegen és hideg. A nyugdíjam alig elég a rezsire és az orvosságokra. Néha úgy érzem, mintha már nem is léteznék senkinek. A szomszéd néni néha áthoz egy kis süteményt vagy beszélget velem pár percet, de az nem ugyanaz.

A múlt héten leestem a lépcsőn. Nem tört el semmim, de napokig fájt mindenem. Akkor gondoltam arra először komolyan: mi lesz velem, ha egyszer tényleg bajba kerülök? Kit hívok fel? Gergőt? Az unokámat még csak képen láttam – Gergő nem hozza el hozzám.

Próbáltam újra felhívni ma is. Reménykedtem benne, hogy most talán más lesz. Hogy meghallgatja majd azt is, amit nem mondok ki: hogy félek az egyedülléttől, hogy hiányzik nekem az a fiú, aki régen volt. De csak ugyanazt kaptam: „Nincs időm segíteni neked!”

Emlékszem, amikor Gergő tizenkét éves volt és eltörte a karját focizás közben. Egész éjjel mellette ültem a kórházban, fogtam a kezét és meséltem neki régi történeteket a gyerekkoromból. Akkor még azt hittem, örökké szüksége lesz rám.

Most meg… most már csak a pénzem kellett neki. Amikor megkapta az örökségét – amit Éva után is kapott –, mintha minden kapcsolat megszakadt volna köztünk. Azóta csak néha ír egy üzenetet: „Boldog karácsonyt!” vagy „Sok sikert az orvosnál!” – de ezek üresek, mint egy üres boríték.

A múltkor találkoztam régi barátommal, Lajossal a piacon. Ő is panaszkodott: „A fiam Németországban él, alig hív fel engem is.” Talán ez már ilyen világ lett? Hogy a gyerekeinknek nincs idejük ránk? Vagy én rontottam el mindent?

Tegnap este sokáig ültem az ablakban és néztem ki az utcára. A szomszéd ház előtt egy fiatal pár sétált kézen fogva, mögöttük egy kisfiú ugrándozott. Eszembe jutottak azok az idők, amikor mi is így jártunk Évával és Gergővel a Diósgyőri vár körül. Akkor még hittem abban, hogy a család mindennél fontosabb.

Most már csak kérdések maradtak bennem: Miért nem tudtam jobb apa lenni? Miért nem tudtam kimutatni neki az érzéseimet? Miért gondolta azt Gergő mindig is, hogy csak a pénzem számít?

Talán egyszer majd megérti… vagy talán soha nem fogja.

– Mondd meg nekem te is: tényleg ennyit ér egy apa szeretete ma Magyarországon? Vagy csak az számít, amit adni tudunk – pénzben?