„Anyu, kérlek, vigyél haza!” – Egy családi döntés ára

– Anya, kérlek, vigyél haza! – zokogta a telefonba Marci, a kisebbik fiam. A hangja remegett, mintha minden egyes szóval egyre távolabb sodródna tőlem. Aznap este, amikor letettük a telefont, a szívem összeszorult. Ott ültem a konyhában, a férjem, Gábor mellett, aki csak némán bámulta a kávéscsészéjét. A lakásban csend volt, de bennem vihar tombolt.

Két évvel ezelőtt még minden más volt. Akkoriban Gábor épp előléptetést kapott a munkahelyén, én pedig úgy éreztem, végre eljött az idő: saját otthon kell. Tizenöt év bérlemény után, két gyerekkel – Marci akkor 11, Dóri 14 volt – úgy tűnt, ez az egyetlen helyes út. A szüleim mindig azt mondták: „Aki nem saját lakásban él, sosem lesz igazán otthon.” Talán ezért is hajszoltam annyira ezt az álmot.

A bankban gyorsan ment minden. Az ügyintéző, egy kedves, középkorú nő, Zsuzsa néni, mosolyogva nyugtázta: „Ez a hitel csak formalitás. Fiatalok vagytok, jó a fizetés.” Akkor még nem tudtam, hogy minden mosoly mögött ott lapulhat egy árnyék.

Az első hónapokban boldogok voltunk. A gyerekek szobája világosabb lett, mint valaha. Dóri a falra ragasztotta a kedvenc zenekara poszterét, Marci pedig végre saját asztalt kapott a tanuláshoz. Gábor esténként büszkén nézte a nappalit: „Ez mind a miénk!”

Aztán jöttek a számlák. A törlesztőrészlet magasabb lett, mint vártuk. Az élelmiszerárak is emelkedtek. Gábor egyre többet dolgozott, én pedig visszamentem részmunkaidőbe egy könyvelőirodába. A gyerekek panaszkodtak: „Miért nem megyünk már nyaralni?” – kérdezte Dóri. „Mert most spórolnunk kell” – válaszoltam mindig.

A feszültség lassan beszivárgott a mindennapjainkba. Egyik este Gábor hangosan csapta le az ajtót:
– Nem lehetne egyszer csendben lenni ebben a házban? – kiabálta.
Dóri sírva rohant be a szobájába, Marci pedig csak némán ült az asztalánál.

Aztán jött az ötlet: „Mi lenne, ha a gyerekeket pár napra anyámhoz vinnénk? Legalább lenne egy kis nyugtunk.” Gábor beleegyezett. Anyám örült neki – mindig is szerette volna többet látni az unokáit. „Majd én elkényeztetem őket!” – mondta nevetve.

Az első este furcsa volt a csend. Gáborral próbáltunk beszélgetni, de csak a pénzről esett szó. „Mi lesz, ha elveszítem az állásom?” – kérdezte halkan. Nem tudtam válaszolni.

Aztán jött Marci hívása.
– Anya… nem akarok itt maradni… Dóri egész nap csak telefonozik, nagyi meg folyton azt mondja, hogy bezzeg az én időmben…
– Kicsim, csak pár napig maradjatok ott. Nekünk most szükségünk van egy kis pihenésre.
– De anya… félek…

A hangja megtört bennem valamit. Aznap éjjel nem aludtam. Gábor is forgolódott mellettem.
– Talán hiba volt ez az egész – suttogta.
– Mire gondolsz?
– A hitelre… az új lakásra… mindenre.

Másnap reggel anyám hívott:
– Marci egész éjjel sírt. Nem tudom megnyugtatni. Mi történt vele?
– Semmi… csak hiányzunk neki – próbáltam magyarázni.

De tudtam, hogy nem csak rólunk van szó. Marci érzékeny gyerek volt mindig is. Az új lakásban elveszettnek érezte magát. Dóri pedig bezárkózott a saját világába – már alig beszélgettünk.

Amikor végül elmentünk értük, Marci úgy ugrott a nyakamba, mintha hónapok óta nem látott volna. Dóri csak biccentett.
– Jó volt nagyinál? – kérdeztem útközben.
– Nem igazán – felelte Marci halkan.

Otthon újra összeültünk vacsorázni. Gábor próbált viccelődni:
– Na, ki akar társasozni?
Dóri fel sem nézett a telefonjából.
– Nincs kedvem.
Marci is csak piszkálta az ételt.

Aznap este leültem Gáborral beszélgetni.
– Szerinted boldogok itt a gyerekek?
– Nem tudom… talán nem is az új lakás miatt van ez az egész…
– Hanem?
– Talán mi változtunk meg…

Sokáig gondolkodtam ezen. Vajon tényleg csak a pénz miatt lett minden ilyen nehéz? Vagy mi magunk veszítettük el egymást útközben?

Másnap reggel Marci odabújt hozzám:
– Anya… ugye nem kell többet elmenni nagyihoz?
– Nem kell… itthon vagyunk együtt.

De vajon tényleg együtt vagyunk még? Vagy csak egymás mellett élünk ebben az új lakásban, amit annyira akartam? Néha azon gondolkodom: ha visszamehetnék az időben, másképp döntenék? Ti mit tennétek a helyemben?