„Anyu, hazajöhetek pár hétre?” – Egy anya és lánya közös menedéke a családi viharokban

– Anyu, ugye nem baj, ha hazajövök pár hétre? – Paulina hangja remegett a telefonban, mintha minden erejét összeszedte volna, hogy kimondja ezt a mondatot. A konyhaasztalnál ültem, a reggeli kávém már kihűlt, a rádióban épp valami régi Neoton szólt halkan. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Tudtam, hogy valami nincs rendben.

– Dehogy baj, kicsim! Gyere csak, bármikor! – válaszoltam gyorsan, de közben már éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul. Paulina sosem kér ilyet. Mindig erős volt, önálló, még akkor is, amikor az apjával elváltunk, és ő csak tizenhárom éves volt. Azóta is próbáltam mindent megtenni érte, de most először éreztem, hogy talán kevés vagyok.

Aztán letette a telefont. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Vajon mi történhetett? A férje, Gábor mindig olyan udvarias volt velem, de Paulina néha panaszkodott rá. Hogy túl sokat dolgozik, hogy anyósa, Marika néni folyton beleszól mindenbe. Aztán eszembe jutott: Marika néni! Biztos megint ott van náluk. Paulina mindig feszült volt tőle. Egyszer azt mondta: „Anyu, mintha sosem lennék elég jó neki.”

Pár nap múlva Paulina megérkezett. Fáradt volt, a szemei karikásak, mintha hetek óta nem aludt volna rendesen. A bőröndje mellett egy nagy papírszatyorban hozta a kedvenc bögréjét és egy plüssmacit – azt, amit még kislány korában kapott tőlem.

– Mi történt, kicsim? – kérdeztem óvatosan.

– Semmi különös – vonta meg a vállát, de láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát. – Csak… elegem van. Gábor már megint nem állt ki mellettem. Az anyja egész nap ott ül nálunk, mindent kritizál. Hogy főzök, hogy nevelem a gyereket… És Gábor csak hallgat.

Leültünk a kanapéra. Paulina halkan sírt. Átöleltem.

– Tudod, anyu, néha úgy érzem, mintha nem is lenne saját életem. Mintha csak egy vendég lennék a saját otthonomban.

– Itt mindig otthon vagy – mondtam neki.

Az első napokban csendben telt az idő. Paulina sokat aludt, néha órákig csak nézett ki az ablakon. Próbáltam nem faggatni. Főztem neki húslevest, ahogy gyerekkorában szerette. Egy este azonban kiborult.

– Anyu! Miért van az, hogy mindig nekem kell alkalmazkodnom? Miért nem lehet egyszer az én véleményem is fontos?

– Mert mi nők ezt tanultuk – sóhajtottam. – De talán most már változhatna valami.

Paulina felnevetett, de inkább volt abban keserűség, mint öröm.

Közben persze jöttek a telefonok Gábortól is. Először csak érdeklődött: „Hogy van Paulina? Mikor jön haza?” Aztán egyre türelmetlenebb lett: „Nem gondolod, hogy túlzás ez az egész? Marika néni csak jót akar!”

Egyik este Paulina felvette a telefont.

– Gábor, most nem tudok hazamenni. Szükségem van egy kis időre… Nem, nem akarok erről beszélni… Igen, tudom, hogy anyád aggódik… Nem érdekel!

Letette a telefont és rám nézett.

– Anyu, én nem akarok visszamenni oda. Félek attól az élettől. Félek attól, hogy sosem leszek elég jó.

A szívem összeszorult. Eszembe jutottak a saját harcaim az anyósommal harminc éve. Hányszor sírtam titokban a fürdőszobában! Hányszor éreztem magam kevésnek! És most itt ül velem szemben a lányom ugyanazzal a fájdalommal.

Másnap reggel Paulina azt mondta:

– Anyu, szerinted el lehet válni úgy, hogy ne sérüljön bele mindenki?

Nem tudtam mit felelni. Az én válásom sem volt könnyű. Az apja azóta sem beszél velem rendesen. De azt is tudtam: ha Paulina marad ebben a házasságban csak mások kedvéért, abba bele fog törni.

A következő napokban elkezdtünk együtt sétálni esténként a Duna-parton. Néha beszélgettünk, néha csak hallgattunk. Egyik este Paulina megállt és azt mondta:

– Anyu, köszönöm, hogy itt lehetek.

– Mindig itt leszel nekem – feleltem.

Aztán egyszer csak megjelent Gábor is. Beállított hozzánk egy csokor virággal és egy doboz süteménnyel.

– Paulina, beszéljünk! – kérte halkan.

Paulina rám nézett.

– Anyu… félek.

– Menj csak ki vele az udvarra – bátorítottam.

Hosszú ideig beszélgettek odakint. Néha hallottam Paulina emelt hangját: „Nem akarok többé megfelelni anyádnak!” Gábor hangja halkabb volt: „De hát ő csak segíteni akar…”

Végül Paulina visszajött.

– Nem tudom még mi lesz – mondta csendesen –, de most maradok még nálad egy ideig.

Azóta eltelt két hét. Paulina lassan újra önmaga lesz. Néha együtt főzünk, néha csak ülünk egymás mellett és hallgatjuk a régi slágereket.

Néha azon gondolkodom: vajon mi nők tényleg mindig csak alkalmazkodunk? Vagy egyszer végre megtanulhatjuk kimondani: elég volt?

Ti mit gondoltok? Hol van az a pont, amikor már nem szabad tovább tűrni?