„Anyu, el kell költöznöd innen” – Egy anya harca az otthonáért és a családjáért

– Anya, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Dóra, a lányom, miközben idegesen dobolt az asztalon az ujjaival. A nappaliban ültem, a régi, kopott fotelben, amit még az esküvőmre kaptam anyámtól. A szívem hevesen vert, mintha előre érezte volna: ma valami végérvényesen megváltozik.

– Mit gondolok komolyan? – kérdeztem vissza halkan, de már tudtam, mire megy ki a játék. Az utóbbi hetekben túl sokszor hallottam tőlük ezt a hangot. Az aggódó, de rideg törődést.

– Hogy nem akarsz elköltözni innen. Nézd, anyu, ez a ház túl nagy neked. Egyedül vagy. Mi lesz, ha elesel? Vagy ha valami bajod lesz? – folytatta Dóra, miközben a bátyja, Gergő csak némán bámult ki az ablakon.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg esőcseppek egy őszi hajnalon. Ez a ház volt mindenem. Itt nőtt fel Dóra és Gergő is. Itt sírtam végig azokat az éjszakákat, amikor azt hittem, sosem lehet gyerekem. Itt örültem velük az első lépéseiknek, az első szerelmeiknek. És most… most el akarnak küldeni innen.

– Nem vagyok még olyan öreg – próbáltam mosolyogni. – És amúgy is, most született meg az unokám! Azt hittem, örülni fogtok, hogy közel vagyok hozzátok…

Gergő végre rám nézett. A szemében fáradtság ült, de valami más is: bűntudat talán? – Anya, nem érted… Ez nekünk is nehéz. De ez a ház… sok pénzt ér. És neked jobb lenne egy helyen, ahol vigyáznak rád.

A szívem összeszorult. Hát ennyi lennék? Egy teher? Egy ingatlan?

Felidéztem azt a napot, amikor először mondta ki az orvos: „Gratulálok, terhes!” Tizenhárom év próbálkozás után végre sikerült. Laci, a férjem sírt örömében. Aztán jött a második csoda: ikrek! Az egész család ujjongott. Azóta Laci már nincs velünk – hat éve vitte el a rák –, de én mindent megtettem, hogy a gyerekeinknek jó legyen.

Nem volt könnyű. Volt idő, amikor két műszakban dolgoztam a varrodában, hogy jusson mindenre. Volt idő, amikor Dóra zokogva jött haza az iskolából, mert csúfolták az új szemüvege miatt. Én vigasztaltam. Gergő kamaszként lázadó volt, egyszer majdnem kirúgták a gimiből. Én mentem be beszélni az igazgatóval.

Most pedig itt ülök velük szemben, és úgy érzem magam, mint egy idegen.

– Miért most? – kérdeztem halkan.

Dóra felsóhajtott. – Mert most lenne rá vevő. És… nekünk is jól jönne egy kis pénz. Tudod jól, mennyibe kerül egy lakás Pesten…

– Szóval ezért? – néztem rájuk könnyes szemmel. – Az én otthonom kell nektek?

Gergő zavartan lesütötte a szemét. – Nem így van… Csak…

– Csak mi? – vágtam közbe élesebben, mint szerettem volna.

– Csak féltünk téged! – tört ki Dórából. – Nem akarjuk, hogy valami bajod legyen! És… és mi sem bírjuk már ezt a távolságot.

Hazugság volt. Éreztem minden szavukban.

Aznap este órákig ültem a sötétben. Hallgattam a ház neszeit: a régi parketta nyikorgását, ahogy a szél zörgeti az ablakot. Emlékek villantak fel: Laci nevetése a konyhában; Dóra első születésnapja; Gergő focilabdája a falban hagyott horpadás.

Másnap reggel Dóra visszajött egyedül.

– Anya… ne haragudj ránk! Csak… annyira nehéz most minden. Dani elvesztette az állását, és nekünk is alig futja mindenre. Ha eladnánk ezt a házat… mindenkinek könnyebb lenne.

– Nekem nem – mondtam halkan.

– De hát ott lennél velünk! Vagy egy jó helyen! Nézd meg ezt az otthont! Modern szobák, közös programok…

– Nem akarok idegenek között meghalni – suttogtam.

Dóra sírva fakadt. Átöleltük egymást, de közénk ékelődött valami láthatatlan fal.

A következő hetekben minden nap újabb érvekkel jöttek: „Anyu, gondolj magadra!” „Anyu, ez így nem mehet tovább!” „Anyu, mi csak jót akarunk!”

Éjszakánként már nem aludtam jól. Féltem attól a naptól, amikor tényleg eljönnek értem egy autóval és elvisznek innen. Féltem attól is, hogy egyszer tényleg elesek majd – és senki sem lesz mellettem.

Aztán megszületett Anna unokám. Amikor először tartottam a karomban azt a pici csomagot, azt hittem: most minden megváltozik majd! Most végre újra család leszünk!

De Dóra fáradt volt és ideges; Gergő ritkán jött át; Anna sírt; én pedig csak ültem ott és néztem őket.

Egy este Dóra férje is szóba hozta:

– Magdi néni… nem gondolja, hogy jobb lenne egy kisebb lakásban? Vagy egy helyen, ahol segítenek?

– Nem vagyok még kész lemondani az életemről – feleltem neki csendesen.

Aztán egyik reggel Dóra bejelentette: találtak vevőt a házra.

– Nem írok alá semmit – mondtam határozottan.

– De hát anyu! Mi lesz így velünk?

– És velem? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

Most itt ülök ebben az üresnek tűnő házban és azon gondolkodom: tényleg ennyit ér egy élet munkája? Tényleg csak addig vagyunk fontosak a gyerekeinknek, amíg adni tudunk nekik valamit?

Vajon hol rontottam el? És vajon más családokban is így van ez Magyarországon?