Anyósom végrendelete mindent felforgatott: Miért tette ezt a fiával és az unokáival?

– Nem hiszem el, hogy ezt tette velünk! – csattant fel Zoltán, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a gyűrött borítékkal. A gyerekek, Dóri és Marci, döbbenten néztek fel a tányérjukból. A vasárnapi húsleves illata hirtelen émelyítővé vált.

Én csak ültem ott, és próbáltam felfogni, amit az ügyvéd mondott a telefonban: „A lakás nem Zoltánra, hanem a nővérére, Évára száll. A megtakarítások nagy része is Évát illeti.”

A szívem hevesen vert. Az egész családunk élete erre az örökségre épült. Zoltán évek óta azt mondogatta: „Ha anya már nem lesz, legalább a lakás megmarad nekünk. Nem kell majd albérletbe mennünk.” Most viszont minden szertefoszlott.

– Anya mindig azt mondta, hogy mindkettőnket egyformán szeret – motyogta Zoltán, mintha magát akarná meggyőzni. – Miért tette ezt?

Éva persze nem volt ott. Ő mindig is távolságtartó volt, ritkán jött át hozzánk, és ha mégis, akkor is csak néhány udvarias szóval intézte el a beszélgetést. Anyósom viszont mindig azt mondta: „Ti vagytok a család középpontja.” Akkor most miért Éva kap mindent?

A gyerekek kérdőn néztek rám. Dóri halkan megszólalt:

– Anya, most mi lesz?

Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a haját, és próbáltam mosolyogni.

Aznap este Zoltán nem szólt hozzám. Csak ült a kanapén, bámulta a tévét, de nem látta. Éreztem rajta a dühöt és a csalódottságot.

Másnap reggel Éva felhívott. A hangja szokatlanul lágy volt:

– Sajnálom, hogy így alakult – mondta. – Nem tudtam anyu döntéséről.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem gyanakodva.

– Esküszöm, Zsuzsa! Évek óta alig beszéltünk. Fogalmam sincs, miért döntött így.

Letettem a telefont, de nem tudtam szabadulni a gondolattól: vajon tényleg nem tudott róla? Vagy anyósom valamiért megharagudott ránk?

Az elkövetkező napokban mindenki erről beszélt. A szomszédok is tudomást szereztek róla – hiszen egy kisvárosban gyorsan terjednek a hírek. Az iskolában Marci tanító nénije is megkérdezte: „Jól vagytok?”

Zoltán egyre zárkózottabb lett. Egy este azt mondta:

– Lehet, hogy anya sosem bocsátotta meg nekem, hogy nem lettem orvos, mint apa akarta. Talán ezért döntött így.

– De hát te boldog vagy így! Szereted a munkádat a könyvtárban! – próbáltam vigasztalni.

– Lehet, de anyának ez sosem volt elég.

Aztán egy este Éva átjött. Hoztam neki teát, leültünk az asztalhoz. A gyerekek csendben játszottak a szobában.

– Zsuzsa – kezdte Éva –, én nem akarom megtartani a lakást. Nekem már van sajátom Budapesten. De anyu azt írta a levelében, hogy szeretné, ha végre közelebb kerülnénk egymáshoz…

– Hogy érted ezt?

– Azt írta: „Remélem, egyszer majd megértitek, miért döntöttem így. Talán így végre beszélgettek egymással.”

Csend lett. Rájöttem: anyósom egész életében próbált minket összebékíteni Évával. Talán azt hitte, ha rákényszerít minket az együttműködésre, végre testvérekként fogunk viselkedni.

De vajon lehet-e egy ilyen sebet begyógyítani? Vajon egy örökség tényleg képes közelebb hozni egymáshoz az embereket?

Éva végül felajánlotta: „Eladjuk a lakást, és megfelezzük az árat.” Zoltán először nemet mondott – túl büszke volt –, de végül belátta: nincs más választásunk.

A pénzből vettünk egy kisebb házat a város szélén. Nem volt olyan szép vagy tágas, mint anyósom lakása, de legalább a miénk volt. És Évával is lassan elkezdtünk beszélgetni – először csak udvariasan, aztán egyre őszintébben.

Azóta eltelt két év. Néha még mindig eszembe jut az igazságtalanság érzése. De amikor látom Zoltánt és Évát együtt nevetni egy családi ebéden, vagy amikor Dóri és Marci együtt játszanak Éva gyerekeivel, rájövök: talán anyósomnak igaza volt.

Vajon tényleg minden örökség csak pénzről és lakásokról szól? Vagy néha éppen ezek a fájdalmas döntések segítenek abban, hogy újra egymásra találjunk?

„Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg tudtatok volna bocsátani?”