„Anyósom üzenete után már nem vagyok biztos semmiben” – Egy házasság határán

– Ezt most komolyan gondolod, Zsolt? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonom kijelzőjén még mindig ott világított az anyósom üzenete. A szívem hevesen vert, a tenyerem izzadt, és úgy éreztem, mintha valaki egy hatalmas követ helyezett volna a mellkasomra.

Zsolt csak állt az ajtóban, zavartan lesütötte a szemét. – Nem akartam, hogy így tudd meg… – motyogta.

– Hogy mit? Hogy az anyád szerint én csak kihasznállak, mert van egy lakásom, amit a nagymamámtól örököltem? Hogy szerinte te jobbat érdemelnél nálam? – A hangom egyre magasabbra emelkedett, de nem tudtam visszafogni magam. Az üzenet minden szava égett bennem: „Zsoltikám, gondold át jól, hogy kivel kötöd össze az életed. Aki ilyen fiatalon lakáshoz jut, az biztos nem tiszta lappal játszik.”

Gyerekkorom óta hittem abban, hogy a szeretet mindent legyőz. A szüleim is így neveltek: ha szeretsz valakit, kitartasz mellette jóban-rosszban. Amikor Zsolttal megismerkedtünk az egyetemen, rögtön tudtam, hogy ő az igazi. Nem volt gazdag családból, de engem ez sosem érdekelt. Nekem már akkor volt egy kis lakásom Zuglóban, amit a nagymamámtól örököltem, és boldogan költöztünk össze az esküvő után.

Az első évek csodálatosak voltak. Együtt főztünk vacsorát, hétvégente kirándultunk a Normafánál, esténként pedig összebújva néztük a régi magyar filmeket. Persze voltak viták is – főleg Zsolt anyja miatt. Már az elején éreztem, hogy nem kedvel engem. Mindig talált valamit, amibe beleköthetett: miért nem főzök elég magyarosan, miért nem vasalom ki Zsolt ingeit úgy, ahogy ő szokta, miért nem vagyok „elég nőies”.

Próbáltam megfelelni neki. Eljártam vele piacra szombatonként, megtanultam a kedvenc töltött káposztáját elkészíteni, sőt még horgolni is megtanultam, mert szerinte minden rendes menynek tudnia kell. De sosem volt elég. Mindig ott volt az a leheletnyi gúny a hangjában, amikor hozzám szólt.

Aztán jött ez az üzenet. Véletlenül láttam meg Zsolt telefonján, amikor este együtt néztük a híreket. Egy pillanatra felugrott egy értesítés: „Anyu: Ne hagyd magad kihasználni!” Megállt bennem az ütő. Megkérdeztem Zsoltot, miről van szó, de csak hebegni-habogni kezdett. Végül odaadtam neki a telefont: – Mutasd meg! – kértem halkan.

Elolvastam mindent. Az anyósom heteken át győzködte Zsoltot, hogy gondolja át ezt a házasságot. Szerinte én csak azért vagyok vele, mert nincs másom, és félek egyedül maradni. Hogy biztosan van valami titkom – talán valaki más is –, különben miért örököltem ilyen fiatalon lakást? És hogy Zsoltnak jobbat kellene keresnie magának.

– Miért nem mondtad el? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Nem akartalak megbántani… – suttogta Zsolt.

– De ezzel még jobban fájt! – kiáltottam rá.

Aznap este nem aludtam semmit. Csak forgolódtam az ágyban, miközben Zsolt a kanapén próbált pihenni. Az agyam zakatolt: tényleg csak kihasználom őt? Tényleg csak azért vagyok vele, mert félek egyedül maradni? Vagy azért érzem ezt most ilyen erősen, mert valahol mélyen mindig is féltem attól, hogy nem vagyok elég jó?

Másnap reggel csendben reggeliztünk. Zsolt próbált beszélgetést kezdeményezni:
– Szeretlek, tudod jól… Anyu csak aggódik értem.

– Ez nem aggódás – vágtam közbe keserűen –, ez mérgezés. És te hagyod neki.

A munkahelyemen sem tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Kati észrevette rajtam a feszültséget:
– Minden rendben otthon?

– Nem igazán… – sóhajtottam. – Néha úgy érzem, mintha két tűz között lennék: Zsolt és az anyja között.

Kati csak bólintott: – Nálunk is ugyanez volt. Az anyósom sosem fogadott el igazán…

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg megéri harcolni ezért a kapcsolatért? Vagy jobb lenne elengedni mindent?

Este Zsolt újra próbált közeledni:
– Beszéljünk erről… Kérlek!

– Mit mondhatnék még? – kérdeztem fáradtan. – Hogy fáj minden szó, amit anyád írt? Hogy megingott bennem minden bizalom?

– Én nem akarok elveszíteni téged…

– Akkor állj ki mellettem! – néztem rá könyörgő szemekkel.

De Zsolt csak hallgatott.

Most itt ülök a nappaliban, egyedül. Nézem a régi családi fotókat: nagymamám mosolyát, apám ölelését. Vajon ők mit tennének most? Vajon tényleg elég a szeretet ahhoz, hogy mindent túléljünk? Vagy néha jobb feladni és újrakezdeni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azt, ha valaki nem áll ki mellettünk? Vagy ez már tényleg a vég kezdete?