„Anyósom miatt majdnem elvesztettem mindent – de végül magamra találtam”

– Menj ki innen! – kiáltottam, miközben remegő kézzel csaptam be az ajtót anyósom előtt. A hangom visszhangzott a szűk folyosón, és a csend, ami utána maradt, szinte fájt. Azt hiszem, abban a pillanatban dőlt el minden. Ott álltam a lakásban, a hátam mögött a zárt ajtóval, és először éreztem: most tényleg én döntöttem.

De kezdjük az elején. A nevem Réka, harmincnégy éves vagyok, és öt éve vagyok házas Gáborral. Amikor megismertem őt, azt hittem, végre megtaláltam azt az embert, akivel minden könnyebb lesz. Gábor kedves volt, figyelmes, és úgy tűnt, ő is ugyanarra vágyik, mint én: egy nyugodt, szeretetteljes családra. Csakhogy a csomagban ott volt az anyja is – Ilona néni –, aki már az első perctől kezdve éreztette velem: nem vagyok elég jó a fiának.

Az első találkozásunk egy vasárnapi ebéd volt náluk Zuglóban. Ilona néni már az ajtóban végigmért, majd így szólt:
– Te vagy az új barátnő? Remélem, szeretsz főzni, mert Gábor nagyon válogatós.

Nevettem, de belül összeszorult a gyomrom. Az ebéd alatt minden mozdulatomat figyelte. Ha sót tettem a levesbe, felhúzta a szemöldökét. Ha Gábor rám mosolygott, Ilona néni sóhajtott egy nagyot. Hazafelé Gábor csak annyit mondott:
– Ne törődj vele, ilyen. Majd megszokod.

De nem szoktam meg. Sőt, egyre rosszabb lett. Amikor összeköltöztünk Gáborral a kis albérletünkben Kőbányán, Ilona néni hetente legalább kétszer beállított – hol egy tál rakott krumplival („nehogy éhen haljatok”), hol csak úgy „ellenőrizni”, hogy minden rendben van-e. Egy idő után már nem is kopogott: volt kulcsa a lakáshoz.

– Ez így nem mehet tovább – mondtam Gábornak egy este.
– De hát ő csak segíteni akar! – védekezett.
– Nem segít, hanem irányít! – csattantam fel.

A viták egyre gyakoribbak lettek. Gábor mindig az anyját védte. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.

A fordulópont akkor jött el, amikor megszületett a kisfiunk, Marci. Ilona néni szinte beköltözött hozzánk. Mindenbe beleszólt: hogyan pelenkázzak, mikor szoptassak, milyen ruhát adjak a gyerekre. Egyik este Marci sírt, én pedig fáradtan próbáltam megnyugtatni. Ilona néni kivette a kezemből:
– Te ezt nem jól csinálod! Hozd ide!

Ott álltam könnyes szemmel, és először éreztem: elveszítem a fiamat is.

A következő hetekben minden nap harc volt. Gábor egyre később járt haza („túlóra van”), én pedig egyedül maradtam Ilona nénivel és az állandó kritikával. Egy este aztán betelt a pohár. Ilona néni épp arról beszélt telefonon valakivel a nappalinkban – azt hitte, nem hallom –, hogy „Réka sosem lesz igazi anya”.

Valami eltört bennem. Bementem hozzá:
– Ezt most fejezd be! Ez az én otthonom is! Ha nem tudsz tisztelettel beszélni rólam, kérlek, menj el!

Felállt, rám nézett:
– Hálátlan vagy! Én csak jót akarok!

– Menj ki innen! – kiáltottam újra.

Az ajtó becsapódott mögötte. Utána csend lett.

Gábor később ért haza. Mikor elmondtam neki mi történt, csak annyit mondott:
– Ezt nem kellett volna…

Hetekig alig beszéltünk egymással. Ilona néni persze mindenkinek elmesélte a történteket: hogy milyen szörnyű meny vagyok, hogy elvettem tőle a fiát és az unokáját is. A család egyik fele engem hibáztatott, a másik szerint végre valaki kimondta az igazat.

Marci közben nőtt, én pedig lassan megtanultam újra lélegezni. Nem volt könnyű: bűntudat gyötört minden nap. De ahogy telt az idő, rájöttem: először magamat kell megvédenem ahhoz, hogy jó anya lehessek.

Gábor végül választás elé állt: vagy támogat engem és Marcit – vagy visszamegy az anyjához. Nehéz hónapok következtek: veszekedések, sírások, csendek. De végül maradt.

Ilona nénivel azóta sem beszélek. Néha látom őt az utcán – elfordítja a fejét. Fáj? Igen. De már nem félek tőle.

Most itt ülök Marci ágya mellett, nézem ahogy alszik és arra gondolok: vajon tényleg én vagyok a rossz? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?