Anyósom igazságtalan hagyománya: Egy család széthullásának története
– Miért csak Marci kapott csokit, mama? – kérdezte Anna, a tízéves lányom, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és próbáltam elrejteni a remegő kezemet. Marci, az ötéves fiam, boldogan majszolta a Kinder tojást, amit anyósom, Ilona néni hozott neki. Anna szeme könnyes lett, de próbált erős maradni.
– Mert Marci az én kis unokám – válaszolta Ilona néni hűvösen, mintha ez mindent megmagyarázna. A szívem összeszorult. Anna az előző házasságomból született, de a férjem, Gábor úgy szereti őt, mintha a sajátja lenne. Csak Ilona néni nem tudja elfogadni őt soha igazán.
Aznap este Gáborhoz fordultam, miközben Anna már aludt, de Marci még a nappaliban játszott.
– Nem bírom tovább ezt a kivételezést – suttogtam. – Anna minden alkalommal sír, amikor anyukád csak Marcival foglalkozik.
Gábor sóhajtott. – Tudod, hogy anyám ilyen. Az ő családjában mindig volt kedvenc gyerek. Engem is mindig háttérbe szorítottak a bátyámmal szemben.
– De miért kell ezt továbbadni? – kérdeztem kétségbeesetten. – Miért nem lehet mindkét gyereket egyformán szeretni?
Másnap Ilona néni újra átjött. Ezúttal egy nagy doboz legót hozott Marcinak. Anna csak egy régi mesekönyvet kapott, amit láthatóan használtan vett valahol. Anna udvariasan megköszönte, de láttam rajta, hogy összetört.
A vasárnapi ebédnél mindenki ott volt: Gábor testvérei, azok gyerekei, Ilona néni és az apósom is. Az asztalnál ülve figyeltem, ahogy Ilona néni csak a saját vér szerinti unokáival foglalkozik: Marci, Zsófi és Balázs körül ugrál, míg Anna és a többi „nem igazi” unoka csak csendben ülnek.
– Anna, hozzál még egy kis levest Zsófinak! – szólt rá Ilona néni Annára, mintha ő lenne a cseléd.
Anna rám nézett segítségért. Felálltam.
– Majd én hozok levest – mondtam határozottan.
Ilona néni rám villantotta a szemét. – Nem kell mindent túldramatizálni, Kati. Ez így szokás nálunk.
Aznap este Anna sírva fakadt.
– Anya, miért nem szeret engem a mama? Mit csináltam rosszul?
A szívem majd megszakadt.
– Semmit sem csináltál rosszul, kicsim – öleltem magamhoz. – Néha az emberek nem tudnak igazságosak lenni. De én mindig itt leszek neked.
A következő hetekben egyre rosszabb lett minden. Marci kezdett elhúzódni Annától. Egyik nap hallottam, ahogy azt mondja neki:
– A mama azt mondta, te nem vagy igazi testvérem.
Anna zokogva rohant hozzám. Ekkor döntöttem el: beszélnem kell Ilona nénivel.
Egy péntek délután átmentem hozzá. A konyhában ült, kávét főzött.
– Ilona néni, szeretnék beszélni magával – kezdtem remegő hangon.
– Hallgatlak – mondta fagyosan.
– Kérem, ne különböztesse meg Annát és Marcit. Mindketten a család tagjai. Ez a kivételezés tönkreteszi őket… és minket is.
Ilona néni letette a csészét.
– Anna nem az én unokám. Nem érzem kötelességemnek ugyanúgy szeretni őt.
– De ő Gábor lánya! És Gábor szereti őt! – kiáltottam el magam.
– Az én családomban mindig volt kedvenc. Ez így van rendjén – felelte makacsul.
Dühösen távoztam. Otthon Gábor karjaiba omlottam.
– Vagy változik valami, vagy én nem bírom tovább – zokogtam.
Gábor végül kiállt mellettünk. A következő családi ebéd előtt mindenki előtt szólt:
– Anyu, ha továbbra is különbséget teszel a gyerekeink között, többé nem jövünk ide.
Ilona néni megsértődött, de láttam rajta: elgondolkodott. Azóta kevesebbet találkozunk vele, de amikor együtt vagyunk, próbál visszafogottabb lenni.
Anna lassan újra mosolyogni kezdett. Marci is közeledik hozzá. De bennem ott maradt a félelem: vajon tényleg sikerült megtörnünk ezt a mérgező hagyományt? Vagy csak idő kérdése, hogy újra előjöjjön?
Néha azon gondolkodom: hány magyar családban mérgezi meg a generációkat az igazságtalan kivételezés? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet-e igazán változtatni egy ilyen mélyen gyökerező hagyományon?