Anyósom haragja: Amikor nemet mondtunk az öccs befogadására

– Nem, Ilona néni, ezt most tényleg nem tudjuk vállalni! – mondtam ki végül remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elkerülni anyósom szúrós tekintetét. A férjem, Gábor, mellettem ült, de éreztem, hogy ő is feszeng. A levegő szinte vibrált körülöttünk.

Anyósom, Márta néni, összefonta a karját, és úgy nézett rám, mintha legalábbis elárultam volna a családot. – Hát persze, hogy nem tudjátok! Mindig csak a saját kényelmetek számít! Az én fiamnak nincs hova mennie Pesten, és ti nem vagytok hajlandóak segíteni neki? – csattant fel.

Gábor halkan próbált közbeszólni: – Anya, érted meg kell értened, hogy most szűkösen vagyunk. A gyerekeknek is kell a hely, és Emese is otthonról dolgozik. Nem férnénk el mindannyian.

De Márta néni nem hagyta annyiban. – Bezzeg amikor te voltál egyetemista, mi mindent megtettünk érted! Most meg az öcsédet nem tudod befogadni pár évre? Hát milyen testvér vagy te?

Éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban ver. Az egész testem remegett a feszültségtől. Nem akartam ellenség lenni ebben a családban, de úgy éreztem, mintha mindenki rám zúdítaná a saját elvárásait. Gábor öccse, Kristóf még csak tizenhét éves volt, de már most úgy beszéltek róla, mintha egyedülálló zseni lenne, akinek minden jár.

Aznap este Gáborral órákig beszélgettünk. – Szerinted tényleg önzők vagyunk? – kérdeztem tőle halkan, miközben a gyerekek már aludtak.

– Nem vagyunk önzők – sóhajtott fel Gábor. – De anya mindig is így volt Kristóffal. Mindent megkapott tőle. Emlékszel tavaly karácsonykor is? Amikor nekünk csak egy könyvet vett, neki meg új telefont?

Bólintottam. Tudtam, hogy igaza van. De mégis bántott a gondolat, hogy én vagyok az akadálya annak, hogy Kristóf nálunk lakjon. Másnap Márta néni felhívott.

– Emese, gondold át még egyszer! Kristóf olyan jó fiú. Nem lesz vele gondotok. Segít majd a ház körül is! – próbálkozott kedvesebb hangon.

– Márta néni, tényleg nem arról van szó, hogy nem szeretjük Kristófot. De két kisgyerekkel és a munkámmal egyszerűen nem fér bele. És Gábor is ezt érzi – próbáltam magyarázni.

A vonal másik végén csend lett. Aztán csak annyit mondott: – Majd meglátjuk, mit szól ehhez az egész család.

Ettől a mondattól összeszorult a gyomrom. Tudtam, hogy innentől kezdve minden családi eseményen ez lesz a téma. És így is lett. A következő vasárnapi ebéden Márta néni látványosan kerülte a tekintetemet, és amikor szóba került Kristóf egyeteme, csak annyit mondott: – Hát igen, vannak családok, ahol számíthat egymásra az ember…

A sógornőm, Zsuzsa odasúgta nekem: – Ne törődj vele! Mindig is ilyen volt. Nekem is megmondta egyszer, hogy rossz anya vagyok, mert nem főzök minden nap háromfogásos ebédet.

Nevetni próbáltam rajta, de belül sírni tudtam volna. Egyre inkább úgy éreztem magam ebben a családban, mint egy betolakodó. Gábor próbált mellettem állni, de láttam rajta is a feszültséget.

Kristóf közben egyre többször írt nekem üzenetet: „Ugye tényleg nem gond, ha nálatok lakom majd?” Próbáltam kedvesen válaszolni: „Kristóf, nagyon szeretünk téged, de most tényleg nem fér bele.”

Aztán jött az igazi fordulópont: egy este Gábor későn ért haza. Láttam rajta, hogy valami történt.

– Anya ultimátumot adott – mondta fáradtan. – Azt mondta, ha nem vesszük magunkhoz Kristófot, akkor ne is számítsunk rá semmiben. Még azt is hozzátette: „Majd meglátjátok, milyen az igazi család nélkül élni.”

Sírtam aznap este. Nem akartam választani a saját családom és az anyósom elvárásai között. De tudtam: ha most engedek, soha nem lesz vége ennek az önfeladásnak.

A következő hetekben mindenki feszülten viselkedett velünk. Az ünnepeken Márta néni csak Kristófot ölelte meg igazán melegen; mi mintha ott sem lettünk volna. A gyerekek is érezték a feszültséget.

Egy nap aztán Kristóf felhívott: – Emese, ne haragudj rám! Nem akartam bajt okozni köztetek…

– Nem te okoztad – válaszoltam halkan. – Néha csak túl nagyok az elvárások ebben a családban.

Azóta eltelt fél év. Márta néni még mindig neheztel ránk, de lassan kezd belenyugodni a helyzetbe. Mi pedig megtanultuk: néha muszáj nemet mondani ahhoz, hogy megvédjük a saját határainkat.

De vajon tényleg önzők vagyunk? Vagy csak végre kiálltunk magunkért? Ti mit tennétek a helyemben?