Anyósom árnyékában: Hogyan próbálták szétrombolni a házasságomat a pénz miatt

– Nem engedhetjük, hogy Zsófi mindent elvigyen! – hallottam meg anyósom, Ilona hangját a konyhából, miközben a nappaliban ültem, és próbáltam nem odafigyelni a családi ebéd utáni zsongásra. A szívem egy pillanatra kihagyott. Tudtam, hogy rólam beszélnek. A férjem, Gábor családja mindig is tartózkodó volt velem szemben, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire ellenségesek.

Aznap vasárnap volt, és mint minden hónapban egyszer, összegyűltünk Ilonáéknál. A húsleves illata keveredett a friss kenyérrel, de én csak a gyomromban érzett görcsöt éreztem. A sógornőm, Anikó is ott volt, és ahogy beléptem a konyhába, hirtelen elhallgattak. Próbáltam mosolyogni.

– Készíthetek még valamit? – kérdeztem.

– Nem kell, Zsófi – válaszolta Ilona hűvösen. – Inkább pihenj le, biztos fáradt vagy.

A hangjában ott bujkált valami, amitől kirázott a hideg. Visszamentem a nappaliba, de már nem tudtam nyugodtan ülni. Gábor rám nézett.

– Minden rendben? – kérdezte halkan.

– Persze – hazudtam. De belül már tudtam: valami nagyon nincs rendben.

Aznap este otthon nem bírtam tovább magamban tartani.

– Gábor, szerinted az anyukád és Anikó utálnak engem? – kérdeztem remegő hangon.

Gábor sóhajtott.

– Tudom, hogy nehéz velük… De csak féltenek mindent, amit apám hagyott ránk. Szerintük te…

– Szerintük én csak a pénz miatt vagyok veled? – vágtam közbe.

Gábor nem válaszolt. Ez volt az első repedés köztünk.

A következő hetekben minden megváltozott. Ilona egyre többször hívta fel Gábort apró-cseprő ügyekkel: „Elromlott a bojler”, „El kéne menni a temetőbe”. Mindig akkor, amikor együtt terveztünk valamit. Anikó pedig minden alkalmat megragadott, hogy célozgasson: „Ugye nem költitek el apa pénzét valami feleslegesre?” vagy „Remélem, Zsófi nem akar új autót venni belőle”.

Egy este Gábor későn jött haza. Fáradt volt és ideges.

– Mi történt? – kérdeztem aggódva.

– Anyám azt mondta, hogy ha elválok tőled, akkor rám írja a házat – mondta halkan.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, és néztem Gábort, aki kerülte a tekintetem.

Ettől kezdve minden nap harc lett. Gábor egyre többet járt át az anyjához, én pedig egyre magányosabb lettem. A barátnőim azt mondták, álljak ki magamért.

– Zsófi, nem hagyhatod, hogy így bánjanak veled! – mondta Eszter egy kávé mellett. – Mondd meg Gábornak, hogy választania kell!

De én nem akartam ultimátumot adni. Szerettem Gábort. Hittem benne, hogy majd rájön: csak együtt lehetünk boldogok.

Egy nap azonban betelt a pohár. Ilona felhívott.

– Zsófi, szeretnék veled beszélni – mondta szárazon.

Találkoztunk egy cukrászdában. Ő már ott ült, mereven és hidegen.

– Nézd – kezdte –, én nem akarok rosszat neked. De ez a ház Gábor apjáé volt. Anikó is részt akar belőle. Nem engedhetem meg, hogy te mindent elvigyél.

– Nem akarok semmit elvinni! – mondtam kétségbeesetten. – Én csak Gábort szeretem!

Ilona arca megrándult.

– Az ilyeneket már hallottam – vágta rá gúnyosan. – De tudod mit? Ha tényleg szereted Gábort, akkor írd alá ezt! – és elém tolt egy papírt: lemondás az örökségről.

Ott ültem vele szemben, remegő kézzel. Megalázva és dühösen.

– Nem írom alá – mondtam végül halkan. – Ha Gábor ezt akarja, majd ő mondja meg nekem.

Hazamentem és sírva fakadtam. Gábor este csendben ült le mellém.

– Anyám mindent elmondott – mondta végül. – Tudod… én sem akarom elveszíteni azt a házat. De téged sem akarlak elveszíteni.

– Akkor dönts! – suttogtam könnyek között.

Napokig nem beszéltünk egymással igazán. A feszültség tapintható volt köztünk. Végül egy este Gábor megszólalt:

– Zsófi… én szeretlek. De félek attól, hogy ha egyszer vége lesz… akkor mindenki mindent elveszít.

– Te is azt hiszed rólam, amit ők? – kérdeztem megtörten.

Gábor csak nézett rám könnyes szemmel. Akkor értettem meg: nem csak az anyósom és Anikó hibája ez az egész. Hanem azé a félelemé is, amit a pénz szít az emberek között.

Végül közösen döntöttünk: ügyvédhez mentünk és szerződést kötöttünk arról, hogy ha bármi történne velünk, minden igazságosan oszlik meg. Ilona és Anikó soha nem bocsátottak meg nekem igazán – de legalább Gáborral együtt maradtunk.

Azóta is sokszor eszembe jut az a vasárnap délután és az első meghallott mondat: „Nem engedhetjük, hogy Zsófi mindent elvigyen!” Vajon tényleg ennyit ér egy család boldogsága? Megéri-e a pénz azt a fájdalmat és bizalmatlanságot, amit egymás között okozunk?