Anyósom árnyékában: Egy magyar meny küzdelmei és bosszúja
– Nem így kell főzni a töltött káposztát, Anna! – csattant fel Margit néni, miközben a konyhapultnál álltunk. A kezem remegett, ahogy a rizst próbáltam belekanalazni a káposztalevélbe. Az esküvőm óta eltelt három hónapban ez volt a huszadik alkalom, hogy valamit rosszul csináltam az ő szemében. – Nálunk a családban mindenki tudja, hogyan kell ezt rendesen elkészíteni – folytatta, miközben lenézően végigmért.
A férjem, Gábor, éppen a nappaliban szerelte össze a régi polcot, amit Margit néni hozott át „segítségként”. Én csak egy kis elismerésre vágytam, egy mosolyra vagy egy bátorító szóra. Ehelyett minden nap újabb és újabb kritikát kaptam: túl sós a leves, nem elég puha a pogácsa, rosszul vasalom az ingeket. Néha úgy éreztem, mintha nem is egy családba tartoznék.
Egyik este, amikor Gábor későn ért haza a munkából, Margit néni már ott ült a konyhában. – Látod, fiam? Mondtam én, hogy Annának még sokat kell tanulnia – mondta hangosan, miközben rám pillantott. Gábor csak legyintett, de én belül összetörtem. Aznap este sírva feküdtem le aludni.
A következő hetekben Margit néni mindenbe beleszólt. Ha vendégek jöttek, ő diktálta, mit főzzek. Ha vásárolni mentünk, ő döntötte el, milyen színű függönyt vegyünk. Egyre inkább úgy éreztem, elveszítem önmagam. Egy este aztán eldöntöttem: nem hagyom magam.
Másnap reggel korán keltem. Elhatároztam, hogy bebizonyítom: igenis képes vagyok jó háziasszony lenni. Megfőztem Margit néni kedvenc ételét, a csirkepaprikást galuskával. Amikor megérkezett, már terített asztal várta. – Hm… – szimatolt bele a levegőbe. – Majd meglátjuk – mondta gyanakodva.
Az ebéd alatt végig feszülten figyeltem az arcát. Egy falatot vett, majd letette a villát. – Hát… lehetne jobb is – mondta végül. Ekkor valami eltört bennem.
– Margit néni! – szólaltam meg remegő hangon. – Mindent megpróbálok, de soha semmi nem elég jó magának! Miért nem tud egyszerűen elfogadni olyannak, amilyen vagyok?
A levegő megfagyott. Gábor döbbenten nézett rám, Margit néni arca pedig elsápadt.
– Én csak jót akarok neked! – vágta rá védekezően.
– Nem érzem így! – mondtam sírva. – Minden nap megaláz, kritizál… Nem bírom tovább!
Margit néni felállt az asztaltól és szó nélkül elment. Gábor utána akart menni, de visszatartottam.
Aznap este hosszú beszélgetést folytattunk Gáborral. Elmondtam neki mindent: mennyire fáj Margit néni viselkedése, mennyire szeretnék beilleszkedni a családba, de úgy érzem, sosem leszek elég jó.
– Sajnálom, Anna – mondta halkan Gábor. – Nem vettem észre, mennyire szenvedsz.
A következő napokban Margit néni nem jelentkezett. Üresnek éreztem magam: egyszerre volt bennem megkönnyebbülés és bűntudat. Vajon túl messzire mentem? Vagy végre kiálltam magamért?
Egy hét múlva Margit néni váratlanul megjelent nálunk. Csendben ült le az asztalhoz.
– Anna… – kezdte halkan. – Talán igazad van. Nehéz volt elfogadnom, hogy már nem én vagyok a legfontosabb nő Gábor életében. De látom, hogy szereted őt… és igyekszel.
A könnyeim potyogtak. Margit néni először ölelt át igazán.
Azóta sok minden változott. Néha még mindig vannak vitáink, de már képesek vagyunk beszélgetni egymással. Megtanultam kiállni magamért és elfogadni azt is, hogy senki sem tökéletes.
Néha elgondolkodom: vajon hány meny él át hasonlót Magyarországon? Miért olyan nehéz elfogadni egymást egy családban? Ti mit tennétek az én helyemben?