Anyósom árnyékában – Egy magyar család harca a boldogságért

– Már megint itt vagy, Ilona néni? – kérdeztem fáradtan, miközben a kulcsomat próbáltam beilleszteni a zárba. Az ajtó már nyitva volt, és az előszobából hallottam a hangját, ahogy Gábort szidja.

– Nem értem, fiam, hogy miért ragaszkodsz ehhez a lányhoz! – szólt ki élesen. – Nézd meg, hova jutottatok! Egy panelban laktok, miközben lehetnél a Sárköziék villájában is!

A szívem összeszorult. Nem először hallottam ezt tőle. Ilona néni mindig is azt szerette volna, ha Gábor egy gazdag család lányát veszi el. Szerinte én csak visszahúzom őt, és nem vagyok elég jó. Pedig mindent megtettem: dolgoztam, főztem, takarítottam, támogattam Gábort mindenben. De az anyósom szemében sosem voltam elég.

Gábor próbált közvetíteni. – Anya, kérlek, ne kezdjük újra! Szeretem Katát, és kész. Nem érdekel a Sárköziék pénze.

Ilona néni felháborodva csapta össze a kezét. – Hát persze! Mert nem tudod, milyen az igazi jólét! Én csak jót akarok neked! Nekünk! Gondolj apádra is!

Az apóssal sosem volt különösebb bajom, csendes ember volt, aki inkább elvonult a tévé elé, mintsem belefolyt volna ezekbe a vitákba. De Ilona néni minden nap bejött hozzánk – hol főzni akart (amitől csak még nagyobb rendetlenség lett), hol „véletlenül” hagyta ott a kabátját vagy a táskáját, hogy másnap visszajöhessen érte.

Egyik este Gábor fáradtan rogyott le mellém a kanapéra.
– Nem bírom tovább, Kata. Anyám megőrjít. Ma is felhívta a Sárköziéket, hogy szervezzünk egy vacsorát… mintha még lenne esélyem a lányuknál!

– És mit mondtál neki? – kérdeztem halkan.

– Hogy felejtse el. De nem fogja.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki matat az ajtónál. Ilona néni volt az – saját kulcsa volt hozzánk. Meg sem kérdezte, zavar-e minket. A konyhában már főzte a kávét, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Kata, te nem is tudod rendesen elkészíteni ezt a gépet – szólt oda nekem lekezelően. – Gábor mindig panaszkodik rá.

Gábor csak a szemét forgatta. Éreztem, hogy lassan elpattan bennem valami. Az én otthonom volt ez is! Miért kell minden nap harcolnom azért, hogy elfogadjanak?

A helyzet egyre rosszabb lett. Ilona néni már a szomszédoknak is panaszkodott rám: „Szegény fiam! Milyen sors jutott neki!” Egyik nap azzal jött haza Gábor, hogy az anyja megpróbálta rávenni a főnökét: vegye át őt egy másik osztályra, ahol több pénzt kereshetne – csak hogy jobban megfeleljen annak az életnek, amit ő elképzelt neki.

A barátnőim szerint túl türelmes vagyok. – Kata, ne hagyd magad! Ez már zaklatás! – mondta Zsuzsa egy kávé mellett.

– De hát mit tehetnék? Ez Gábor anyja… Nem akarom megbántani.

– És magadat? Magatokat? – kérdezett vissza Zsuzsa.

Aznap este Gáborral leültünk beszélgetni.
– Valamit tennünk kell – mondtam határozottan. – Nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget.

– Igazad van – bólintott Gábor. – Holnap zárat cserélünk.

Másnap reggel Gábor elment egy lakatoshoz. Amikor Ilona néni délután megpróbált bejönni hozzánk a régi kulccsal, nem tudta kinyitni az ajtót. Kopogott, dörömbölt.

– Mi ez? Mit műveltek? – kiabálta az ajtón keresztül.

Kinyitottuk az ajtót. Gábor határozottan állt elé.
– Anya, szeretünk téged, de ez most már túl sok volt. Kérlek, tiszteld a magánéletünket!

Ilona néni sírva fakadt. – Hát ennyit érek nektek? Hogy kizártok az életetekből?

– Nem zárunk ki – mondtam halkan –, de szükségünk van saját térre és nyugalomra.

Hosszú hetekig tartott, mire valamennyire rendeződött a helyzet. Ilona néni megsértődött, de lassan elfogadta: nem irányíthat mindent. Mi pedig végre fellélegezhettünk.

De néha még most is elgondolkodom: vajon tényleg helyesen döntöttünk? Meddig kell tűrni egy szülő elvárásait? És mi történik akkor, ha végre kiállunk magunkért?