Anyósom árnyékában – Egy házasság próbája a pénz miatt
– Emma, te tényleg azt hiszed, hogy csak úgy bejöhetsz ebbe a családba, és mindent megváltoztathatsz? – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál álltunk szemben egymással. A hangja éles volt, mint a kés, és a tekintete semmi jót nem ígért. A férjem, János, csak némán állt mellettem, szorosan fogta a kezem, de éreztem rajta a feszültséget.
Aznap este volt az első alkalom, hogy igazán szembesültem azzal: nemcsak Jánossal kötöttem házasságot, hanem az egész családjával is. Az esküvőnk után minden megváltozott. Ilona néni és János húga, Zsuzsa egyre gyakrabban jelentek meg nálunk váratlanul, és mindig találtak valami kifogást arra, hogy kritizáljanak. Hol a főztömet szólták le – „Nálunk a töltött káposzta nem ilyen híg!” –, hol azt vetették a szememre, hogy túl sokat költök a háztartásra.
Eleinte próbáltam kedves lenni. Meghívtam őket vacsorára, együtt sütöttünk bejglit karácsonyra, de minden alkalommal éreztem a fagyos távolságtartást. Egyik este Zsuzsa félrehívott:
– Emma, remélem tudod, hogy anyuék egész életükben dolgoztak ezért a házért. Nem szeretnénk, ha valaki csak úgy elvenné tőlünk.
A szavai úgy vágtak belém, mint egy pofon. Nem értettem: miért gondolják rólam, hogy csak a pénz miatt vagyok Jánossal? Hiszen szerelmesek voltunk – vagy legalábbis én biztosan az voltam.
A helyzet egyre rosszabb lett. Egyik nap Ilona néni beállított hozzánk egy ügyvéddel. Azt mondta, szeretnék biztosítani, hogy minden maradék vagyonuk Zsuzsára szálljon majd, mert „nem lehet tudni, ki mire képes”. János ekkor először emelte fel a hangját az anyjával szemben:
– Anya! Emma nem ilyen! Miért nem tudod elfogadni?
Ilona néni csak legyintett:
– Majd meglátjuk, fiam. Az idő mindent eldönt.
Ettől kezdve János is egyre zárkózottabb lett. Esténként sokáig ültünk némán egymás mellett. Éreztem rajta a kételyt: vajon tényleg csak a pénz miatt vagyok vele? Próbáltam beszélni vele erről:
– János, te is azt gondolod rólam, amit ők?
– Nem… csak… nehéz ez az egész – felelte halkan.
A családi ebédek rémálommá váltak. Zsuzsa minden alkalommal odaszúrt valamit:
– Emma, te biztos nem tudod, milyen nehéz volt anyunak felnevelni minket egyedül.
Vagy:
– Ugye nem akarod eladni ezt a házat? Ez apu emléke!
A legrosszabb az volt, amikor János apja meghalt. A temetés után Ilona néni kijelentette:
– Most már tényleg csak mi hárman maradtunk. Vigyáznunk kell egymásra.
Éreztem, hogy engem ebből kihagytak. Mintha láthatatlan lennék számukra. Egyre többször sírtam titokban a fürdőszobában. Néha azon gondolkodtam: talán tényleg jobb lenne elmenni. De amikor János rám nézett azokkal a szomorú barna szemeivel, mindig új erőt kaptam.
Egy nap azonban betelt a pohár. Ilona néni egyenesen nekem szegezte:
– Emma, ha igazán szereted Jánost, akkor lemondasz mindenről! Nem kell neked ez a ház, ez az örökség!
Ott álltam az ajtóban, és remegő hangon válaszoltam:
– Én csak Jánost akarom. Nem érdekel semmi más.
De hiába mondtam ezt százszor is – nem hittek nekem. A falak között egyre nőtt a feszültség. János is egyre többet dolgozott túlórában; mintha menekülne otthonról.
Egy este végül kitört belőlem minden:
– Meddig bírjuk még ezt? – kérdeztem tőle sírva. – Meddig kell bizonyítanom nekik?
János csak átölelt.
– Amíg együtt vagyunk, minden rendben lesz – suttogta.
De vajon tényleg így van? Lehet-e boldog egy házasság akkor is, ha mindenki más ellene van? Vagy végül mindig a pénz győz?
Ti mit gondoltok? Megéri harcolni a szerelemért akkor is, ha mindenki más ellene van? Vajon tényleg csak az idő dönti el az igazságot?