Anyósom árnyékában: Egy fiatal pár küzdelme a családi elvárásokkal

– Már megint nem mosogattatok el? – csattant fel anyám, Ilona, miközben a vasárnapi húsleves gőze szinte fojtogatta a levegőt. Anna rám nézett, szemében fáradt reménytelenség csillant. Tudtam, mit gondol: „Ez nem az a támogatás, amit ígértek.”

Két hónapja költöztünk vissza a szüleimhez, miután elvesztettem az állásomat egy budapesti reklámügynökségnél. Anna tanítónőként dolgozott egy zuglói általános iskolában, de az ő fizetése épphogy elég volt az albérletre és a mindennapi kiadásokra. Anyám és apám, László, azt mondták: „Gyertek haza, segítünk talpra állni.” Akkor még nem tudtuk, hogy ez mennyire feltételes ajánlat.

Az első hetekben minden rendben ment. Anyám főzött ránk, apám esténként sakkozott velem. Anna is próbált beilleszkedni: segített a kertben, beszélgetett anyámmal a régi családi receptekről. De ahogy telt az idő, egyre több apró megjegyzés érkezett.

– Tudod, mennyibe kerül mostanában a villany? – kérdezte anyám egyik este, miközben Anna épp a laptopján dolgozott.
– Igyekszünk spórolni – válaszolta Anna halkan.
– Azért azt nem ártana tudni, hogy nem ingyen van itt semmi – tette hozzá anyám.

Aznap este Annával sokáig beszélgettünk a sötétben. – Szerinted tényleg terhükre vagyunk? – kérdezte.
– Nem tudom – feleltem őszintén. – De ha így folytatják, lehet, hogy jobb lenne újra albérletet keresni.

A következő héten anyám előállt egy papírral: részletesen felsorolta, mennyibe kerül havonta a rezsi, az étel, sőt még azt is, hogy mennyit költ mosószerre miattunk. – Nem akarunk semmit ingyen! – mondta határozottan. – De ha már itt laktok, illene hozzájárulni a költségekhez.

Apám csak hallgatott. Mindig is csendes ember volt, de most mintha még inkább elbújt volna anyám árnyékában. Anna arcán láttam a csalódást és a dühöt is.

– László, te mit gondolsz erről? – kérdeztem apámat vacsora után.
– Anyádnak igaza van… – motyogta halkan. – Régen mi is hozzájárultunk a szüleinkhez.

De ez nem ugyanaz volt. Mi nem önszántunkból költöztünk vissza; szükségünk volt segítségre. Most viszont úgy éreztük magunkat, mint bérlők egy idegen házban.

Anna egyre többet dolgozott túlórában. Én próbáltam alkalmi munkákat vállalni: pizzát szállítottam ki esténként, hétvégén pedig egy barátom költöztető cégénél cipekedtem. Minden forintot félretettünk.

Egy este Anna sírva jött haza.
– Nem bírom tovább! – zokogta. – Minden nap azt érzem, hogy teher vagyok a szüleidnek. Nem ezért jöttünk ide!

Megöleltem. Tudtam, hogy igaza van. Én is egyre feszültebb voltam; minden apró vita után úgy éreztem, mintha egyre távolabb kerülnénk egymástól.

Egyik vasárnap ebéd közben anyám újra szóba hozta a pénzt.
– A múlt hónapban kevesebbet adtatok le – jegyezte meg.
Anna ekkor felállt az asztaltól.
– Köszönjük a segítségeteket, de úgy döntöttünk, elköltözünk – mondta remegő hangon.
Anyám arca megkeményedett.
– Hálátlanok vagytok! Mi mindent megtettünk értetek!
– Nem vagyunk hálátlanok – válaszoltam halkan. – De ez így nem megy tovább.

A következő hetekben lázasan kerestünk albérletet. Végül találtunk egy kis garzont Kőbányán; nem volt nagy, de legalább csak a miénk volt. Az első este pizsamában ültünk a matracon és pizzát ettünk papírtányérról.
– Most már tényleg otthon vagyunk? – kérdezte Anna félmosollyal.
– Azt hiszem, igen – feleltem.

Azóta ritkábban találkozunk a szüleimmel. Anyám még mindig neheztel ránk; apám néha felhív titokban. Néha elgondolkodom: vajon tényleg mi voltunk hálátlanok? Vagy csak másképp értjük a családi összetartást?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ segítség és kihasználás között?