Anyósom árnyékában: Egy családi vihar története
– Már megint nem úgy csináltad, ahogy mondtam, Zsuzsa! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhapultnál állt, és kritikus tekintettel nézte, ahogy a vasárnapi húslevest kavargatom.
A kanál megállt a kezemben. A gyomrom görcsbe rándult, mint mindig, amikor Ilona néni felemelte a hangját. Mióta beköltözött hozzánk – „csak ideiglenesen”, ahogy mondta –, minden nap egy újabb vizsga volt számomra. A férjem, Gábor, próbált közvetíteni, de legtöbbször csak feszülten hallgatott, miközben anyja minden mozdulatomat kritizálta.
– Ilona néni, így szoktam főzni otthon is, Gábor is szereti – próbáltam halkan védekezni.
– Az én fiamnak az én levesem ízlik! – vágott vissza. – Nem csoda, hogy mostanában olyan kedvetlen. Biztos nem kap rendes ételt.
Gábor a nappaliban ült, hallotta a szavakat, de csak lehajtotta a fejét. Éreztem, hogy egyedül vagyok ebben a harcban. Anyósom minden nap újabb problémát talált: hol a mosás nem volt elég fehér, hol a gyerekek túl hangosak voltak. Ha valami elromlott a házban, az is az én hibám volt.
Egyik este, amikor már mindenki aludt, Gábor mellé bújtam az ágyban.
– Meddig lesz még itt anyukád? – suttogtam.
– Tudod, hogy most nincs hova mennie – válaszolta fáradtan. – Próbálj meg vele kijönni.
– De Gábor, ő mindenért engem hibáztat! Már nem bírom tovább…
Gábor csak sóhajtott. Éreztem, hogy ő is szenved, de képtelen volt szembeszállni az anyjával.
Másnap reggel Ilona néni már a konyhában várt rám.
– Zsuzsa, beszélnünk kell. Tegnap este láttam, hogy későn feküdtél le. Egy rendes asszony korán kel és korán fekszik! Nem csoda, hogy ilyen fáradt vagy egész nap.
A hangja éles volt, mint a kés. Próbáltam higgadt maradni.
– Ilona néni, sokat dolgozom, és a gyerekek is lefárasztanak…
– Az én időmben nem panaszkodtunk ennyit! – vágott közbe. – Akkor is mindent megcsináltunk.
A könnyeim a szemembe szöktek. Úgy éreztem, lassan elveszítem önmagam. A gyerekeim is egyre feszültebbek lettek. Anna lányom egyszer odasúgta nekem:
– Anya, miért kiabál velünk mindig nagyi?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt.
Egy hét múlva robbant a bomba. Ilona néni hangosan veszekedett Gáborral:
– A feleséged tönkreteszi ezt a családot! Mióta itt vagyok, csak baj van! Nem csoda, hogy ilyenek lettek a gyerekek is!
Gábor végre felemelte a hangját:
– Anya, elég volt! Zsuzsa mindent megtesz értünk. Ha valami nem tetszik, beszéljük meg normálisan!
Ilona néni sértetten vonult vissza a szobájába. Én pedig ott álltam könnyekkel a szememben – egyszerre éreztem megkönnyebbülést és félelmet is.
Aznap este Gábor leült mellém.
– Sajnálom, hogy eddig nem álltam ki melletted. De anyám… mindig ilyen volt. Gyerekkoromban is mindenkit hibáztatott.
– És most mit csináljunk? – kérdeztem halkan.
– Megpróbálok beszélni vele. De lehet, hogy keresünk neki egy albérletet…
A következő napokban Ilona néni csendesebb lett. Láttam rajta a sértettséget és a magányt is. Egy este leült mellém.
– Zsuzsa… tudom, hogy nehéz velem. De én csak azt akarom, hogy Gábor boldog legyen…
Néztem őt: egy idős asszonyt, aki egész életében kontrollálni akart mindent és mindenkit – talán mert ő maga sosem érezte magát biztonságban.
– Én is azt akarom – mondtam halkan –, de ehhez együtt kell működnünk.
Nem lettünk barátok egyik napról a másikra. De valami megváltozott: elkezdtünk beszélgetni. Néha még együtt főztünk is – persze mindig az ő receptje szerint…
De sosem felejtem el azt az időszakot: amikor majdnem elvesztettem önmagam és a családomat egyetlen ember miatt. Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan hallgatnak nap mint nap az anyósuk bántó szavaira? És vajon meddig lehet ezt kibírni anélkül, hogy belefáradna az ember?