Anyósom Árnyéka: Egy Vasárnapi Ebéd, Ami Mindent Megváltoztatott

– Nem értem, miért nem lehet Gergő nálatok, amíg befejezi az egyetemet! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a húslevest merte a tányéromba. A kanalam megállt a levegőben. A nappaliban csend lett, csak a falióra kattogása hallatszott. Férjem, Péter zavartan nézett rám, mintha tőlem várná a választ.

– Ilona néni, miért pont nálunk? – kérdeztem óvatosan, próbálva elrejteni a hangomban bujkáló feszültséget.

– Mert ti vagytok a legidősebbek, és Gergőnek szüksége van egy rendes családi háttérre! – vágta rá. – A kollégiumban csak elkanászodna. Nálatok legalább biztos kezekben lesz.

Azt hittem, csak egy szokásos vasárnapi ebéd lesz, ahol mindenki panaszkodik az időjárásra és a politikára. Ehelyett most úgy éreztem magam, mint akit sarokba szorítottak. Gergő, a férjem öccse, mindig is a család kedvence volt: jóképű, okos, de sosem kellett igazán felelősséget vállalnia semmiért. Most pedig azt várták tőlem, hogy én legyek az, aki gondoskodik róla.

Péter később a konyhában próbált megnyugtatni.

– Tudom, hogy ez sok neked – mondta halkan –, de Gergő tényleg nem tud máshol lakni. Anyámék albérletet nem tudnak fizetni neki.

– És mi? Mi majd eltartjuk? – fakadtam ki. – Nekünk is van két gyerekünk, Andris és Lili! Nem elég neked a munkahelyi stressz? Nekem meg a dupla műszak az oviban?

Péter csak hallgatott. Tudtam, hogy ő is szorong. Mindig is próbált megfelelni az anyjának, de most először éreztem úgy, hogy az én oldalamon áll.

Aznap este alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: hol vannak a határok? Meddig kell alkalmazkodnom egy családhoz, ami sosem fogadott el igazán? Anyósom mindig is éreztette velem, hogy nem vagyok elég jó Péter mellé. Most pedig azt várja tőlem, hogy én legyek Gergő pótanyja.

A következő héten Gergő beköltözött. Cipői szanaszét hevertek az előszobában, éjszakánként hangosan telefonált a barátaival, reggelente pedig eltűnt a hűtőből a sonka és a sajt. Próbáltam türelmes lenni – hiszen mégiscsak család –, de minden nap egyre nehezebb lett.

Egy este Lili sírva jött hozzám:

– Anya, Gergő bácsi megint elfoglalta a fürdőt! Nekem is készülni kell holnapra!

Megsimogattam a haját és próbáltam nyugtatni:

– Tudom kicsim, beszélek vele.

De amikor szóltam Gergőnek, csak legyintett:

– Ugyan már, Lili ráér még! Nekem holnap vizsgám van!

A feszültség egyre nőtt. Péter is egyre többet dolgozott túlórában – mintha menekülne otthonról. Én pedig egyedül maradtam két gyerekkel és egy felnőtt „gyerekkel”, aki semmiben sem segített.

Egy péntek este végül robbantam:

– Elég volt! – kiabáltam Gergőre. – Ez nem hotel! Segíthetnél legalább elmosogatni vagy kivinni a szemetet!

Gergő sértődötten nézett rám:

– Nem kell kioktatni! Nem én kértem, hogy itt lakjak!

Péter ekkor ért haza. A veszekedés hangjaira belépett a konyhába.

– Mi folyik itt? – kérdezte fáradtan.

– Az folyik – mondtam remegő hangon –, hogy elegem van ebből az egészből! Vagy Gergő változtat, vagy én nem bírom tovább!

Péter végre kiállt mellettem:

– Gergő, ez nem csak rólad szól. Itt mindenkinek alkalmazkodnia kell. Ha nem segítesz és nem tartod be a szabályokat, keresned kell másik helyet.

Gergő dühösen bevágta maga mögött az ajtót. Másnap reggel összepakolt és visszaköltözött anyósomékhoz vidékre.

Ilona néni persze engem hibáztatott mindenért. Hónapokig nem beszélt velem rendesen; csak hideg pillantásokat kaptam tőle családi összejöveteleken.

De valahol mélyen megkönnyebbültem. Végre visszakaptam az otthonomat – még ha ezzel újabb sebeket is ejtettem a családon.

Azóta is gyakran gondolkodom: vajon önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Hol húzódnak a határok egy magyar családban? Ti mit tettetek volna a helyemben?