Anyósnak lenni: Hogyan veszítettem el a fiamat a menyem miatt

– Gábor, kérlek, legalább hallgass végig! – kiáltottam utána, miközben már az ajtót csapta be maga mögött. A hangom visszhangzott az üres lakásban, ahol minden sarkot az ő gyerekkori kacagása töltött meg egykor. Most csak a csend maradt, és a szívemben egyre növekvő űr.

Nem tudom pontosan, mikor kezdődött elromlani minden. Talán amikor Gábor először mutatta be Dórát, én már akkor éreztem valami furcsa távolságot. Nem volt vele semmi baj, kedves lány, de mindig úgy tűnt, mintha valamit titkolna előlem. Az első karácsonyukon nálunk, Dóra csak csendben ült az asztalnál, és amikor megkérdeztem, kér-e még töltött káposztát, csak annyit mondott: „Köszönöm, nem vagyok éhes.” Akkor még nem gondoltam semmi rosszra.

Aztán jöttek a hétköznapok. Gábor egyre ritkábban hívott fel. Ha mégis beszéltünk, mindig sietett, mintha valaki figyelné a háttérből. Egy alkalommal véletlenül hallottam Dóra hangját a telefonban: „Mondd meg anyukádnak, hogy most nincs időnk!” Mintha egy kést döftek volna belém.

Próbáltam közeledni hozzájuk. Meghívtam őket vasárnapi ebédre, de mindig volt valami kifogás: „Most dolgozunk”, „Beteg vagyok”, „Elutazunk”. Egy idő után már csak Gábor jött el néha, de akkor is feszülten ült az asztalnál. Egyszer megkérdeztem tőle:

– Mi történt köztünk? Miért érzem úgy, hogy eltávolodtál?

– Anya, ne kezdjük megint! – sóhajtott fel. – Dóra nem akar idejönni, mert úgy érzi, hogy nem fogadod el.

– De hát én mindent megtettem érte! – fakadtam ki. – Sosem szóltam be neki, mindig kedves voltam!

– Néha a szavaid mögött mást érez – mondta halkan Gábor.

Aznap este órákig sírtam. Vajon tényleg hibáztam? Lehet, hogy túlzottan féltékeny voltam Dórára? Hiszen ő vette el tőlem a fiamat… vagy csak én érzem így?

A következő hónapokban már csak üzenetekben tartottuk a kapcsolatot. Gábor röviden válaszolt: „Minden rendben.” A születésnapomon sem jöttek el. Egyedül ültem a nappaliban a torta mellett, és néztem a régi fényképeket: Gábor első napja az iskolában, az érettségi bálja… Akkor még azt hittem, örökre az én kisfiam marad.

Egy nap aztán összeszedtem minden bátorságomat és elmentem hozzájuk. Dóra nyitott ajtót.

– Szia, Margit néni – mondta hűvösen.

– Beszélhetnénk? – kérdeztem remegő hangon.

– Gábor most dolgozik – felelte.

– Várnék rá…

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – vágott közbe Dóra. – Sokat ártott nekünk ez a feszültség.

– Én csak szeretném visszakapni a fiamat… – suttogtam.

Dóra arca megenyhült egy pillanatra.

– Nem akarjuk kizárni magát az életünkből. De néha úgy érezzük, hogy nem tudja elfogadni a döntéseinket. Gábor felnőtt férfi lett. Szüksége van arra, hogy önálló legyen.

Hazafelé menet végig ezen gondolkodtam. Tényleg annyira rátelepedtem volna? Lehet, hogy túl sokat vártam el tőlük? Vagy csak egyszerűen nem tudtam elengedni azt az anyai szerepet?

Azóta hónapok teltek el. Néha kapok egy-egy képet az unokámról Messengeren, de személyesen alig látom őket. A szívem minden nap összeszorul, amikor látom más nagymamákat az unokáikkal a játszótéren.

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: Hol rontottam el? Van még esély arra, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz? Vagy örökre elveszítettem a fiamat?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg csak én vagyok a hibás?