Anyósnak lenni: Egy család széthullásának története

– Gábor, kérlek, ne menj el így! – kiáltottam utána, miközben az ajtó hangosan becsapódott mögötte. A csend, ami utána maradt, szinte fojtogató volt. A nappali sarkában álltam, a kezem remegett, és csak a saját szívverésemet hallottam. Az ablakon túl a novemberi eső kopogott, mintha csak az én könnyeimet visszhangozná.

Minden akkor kezdődött, amikor Gábor először hozta haza Katát. Egy vasárnapi ebéd volt, ahogy mindig is szoktuk: húsleves, rántott hús, krumplipüré. A család körbeülte az asztalt, és mindenki kíváncsian nézett az új lányra. Én már akkor éreztem valami furcsát. Kata csendes volt, visszahúzódó, és valahogy sosem nézett a szemembe. Próbáltam kedves lenni, de a szavaim ridegebbek voltak, mint szerettem volna.

– És te hol dolgozol, Kata? – kérdeztem tőle, talán túl élesen.
– Egy könyvesboltban vagyok eladó – felelte halkan.
– Hm. És mik a terveid? – faggattam tovább.
– Szeretnék egyszer saját kis könyvesboltot nyitni – mondta, de a hangja bizonytalan volt.

A család többi tagja is feszengve ült. A lányom, Zsófi csak forgatta a szemét, az unokáim pedig egymásnak súgtak valamit az asztal alatt. A férjem, László próbált oldani a hangulaton, de én csak azt éreztem: ez a lány nem illik hozzánk.

Az idő telt, Gábor egyre többet beszélt Katáról. Én pedig egyre inkább ellene voltam. Minden alkalommal találtam valamit, amit felhozhattam ellene: túl csendes, túl bizonytalan, nem elég ambiciózus. A családi ebédek egyre feszültebbek lettek. Egy alkalommal Zsófi félrehívott:

– Anya, miért vagy ilyen Katával? Gábor boldog vele.
– Nem látod? Nem való hozzá! – vágtam rá dühösen.
– De anya… – kezdte volna, de legyintettem.

Azt hittem, csak én látom tisztán a helyzetet. Hogy anyaként kötelességem megvédeni Gábort egy rossz döntéstől. De ahogy telt az idő, Gábor egyre ritkábban jött haza. Ha jött is, Kata nélkül érkezett, vagy sietve távozott. Egy este aztán minden megváltozott.

Gábor hirtelen jelent meg az ajtóban. Az arca sápadt volt, a szeme karikás.
– Anya… beszélnünk kell – mondta halkan.
Leültünk a konyhában. László is ott volt, de csak némán figyelt.
– Szeretném, ha elfogadnád Katát – kezdte Gábor. – Ő fontos nekem. Ha nem tudod elfogadni… akkor nem tudok tovább így élni.
– Ez zsarolás? – kérdeztem vissza remegő hangon.
– Nem… csak szeretném, ha megértenéd: ő az életem része.
– De miért pont ő? Olyan sok rendes lány van…
– Anya! – csattant fel Gábor. – Nem akarom ezt tovább hallgatni!

Aznap este sírva feküdtem le. László próbált vigasztalni:
– Talán tényleg túl kemény vagy vele…
– Én csak jót akarok neki! – zokogtam.

A következő hetekben Gábor nem jelentkezett. Karácsonykor sem jött haza. Zsófi próbált közvetíteni:
– Anya, beszélj vele! Kérj bocsánatot Katától!
De én büszke voltam. Úgy éreztem, nekem van igazam.

Aztán egy nap Zsófi hívott sírva:
– Anya… Gábor elköltözött Katához. Nem akar veled beszélni.
A világ összedőlt bennem. Napokig csak ültem a nappaliban és bámultam ki az ablakon. László is egyre csendesebb lett mellettem.

Egy este váratlanul csöngettek. Kata állt az ajtóban. Zavartan nézett rám.
– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Beengedtem. Leültünk egymással szemben.
– Tudom, hogy nem szeretsz engem – kezdte Kata –, de én szeretem Gábort. És ő is engem. Nem akarom elvenni tőled a fiadat…
– Akkor miért érzem úgy? – kérdeztem vissza keserűen.
– Talán mert félsz attól, hogy elveszíted őt…
A könnyeim kibuggyantak.
– Én csak azt akartam… hogy boldog legyen…
Kata halkan sóhajtott:
– Akkor engedd meg neki…

Aznap este sokáig ültem a sötétben. Rájöttem: talán tényleg én vagyok a hibás. A saját félelmeim miatt taszítottam el magamtól a fiamat. Vajon lehet még jóvátenni mindezt?

Most itt ülök egy üres lakásban, és csak egy kérdés jár a fejemben: Vajon tényleg jobb lett volna mindenkinek, ha hagyom őket boldognak lenni? Vagy még most sem késő változtatni?