Anyósnak lenni Budapesten: Egy lakáscsere ára

– Már megint erről beszélünk, Zsuzsa? – kérdeztem fojtott hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a teáscsésze felett. A menyeim közül Zsuzsa mindig is szókimondó volt, de most valami megváltozott benne. A tekintete kemény volt, az ajka szoros vonallá préselődött.

– Igen, Ilona néni, mert ez nem igazságos! – csattant fel. – Miért nem lehetne egyszerűen lakást cserélni? Nekünk nagyobb tér kell a gyerekek miatt, magának meg már csak egyedül kell az egész lakás?

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Zsuzsa nem rossz ember, csak épp mostanában minden idegszála pattanásig feszült. A fiam, Gábor, ott állt mögötte, lehajtott fejjel, mintha ő is szégyellné magát. De nem szólt semmit. Ez fájt a legjobban.

– Zsuzsa, én negyven éve élek ebben a lakásban – próbáltam halkan érvelni. – Itt nőtt fel Gábor is. Minden emlékem ide köt. Nem tudom csak úgy elengedni.

– De mi lesz velünk? – kérdezte Zsuzsa, és most már nem csak harag volt a hangjában, hanem kétségbeesés is. – A két gyerek egy szobán alszik, Gábor éjszakai műszakban dolgozik, én meg otthonról próbálok dolgozni. Maga meg egyedül van három szobában!

A vita itt kezdődött el igazán. Napokig nem tudtam aludni. Minden este visszhangzottak bennem Zsuzsa szavai: „Maga önző!” „Nem gondol ránk!” És Gábor hallgatása… Az volt a legrosszabb. A fiam mindig kiállt mellettem, most viszont mintha eltűnt volna közülünk valami láthatatlan fal.

Egyik este Gábor felhívott. A hangja fáradt volt és idegen.

– Anya, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Persze, fiam – mondtam, de már előre féltem attól, amit hallani fogok.

– Zsuzsa tényleg nagyon kimerült. Én is… Nem tudom, mit csináljunk. Szeretném, ha átgondolnád még egyszer a dolgot.

– Gábor, én szeretlek titeket – mondtam elcsukló hangon –, de nekem ez a lakás az otthonom. Nem tudom elképzelni máshol az életemet. Nem lehetne inkább valami más megoldást találni?

– Már mindent végiggondoltunk – sóhajtott fel. – De ha neked ennyit jelent ez a lakás…

A vonal végén csend lett. Tudtam, hogy csalódott bennem.

A következő hetekben egyre ritkábban hívtak fel. Az unokáimat is alig láttam. Ha átmentem hozzájuk, Zsuzsa hidegen fogadott, Gábor pedig sietve elment dolgozni vagy bevásárolni. Egyre magányosabb lettem.

Egy vasárnap reggel váratlanul becsöngettek hozzám. Zsuzsa állt az ajtóban két bőrönddel és két síró gyerekkel.

– Elköltözünk albérletbe – mondta ridegen. – Gábor már ott van. Köszönjük az eddigi segítséget.

A gyerekek odafutottak hozzám, átöleltek. Éreztem, hogy remegnek a karomban.

– Miért kell elmennetek? – kérdeztem kétségbeesve.

Zsuzsa csak megrántotta a vállát.

– Mert nem férünk el. És mert nem érzem magam itthon ebben a családban.

Aznap este órákig ültem a sötétben. A lakás minden sarka emlékeket őrzött: Gábor első lépéseit, az ünnepeket, amikor még együtt voltunk mindannyian. Most viszont csak a csend maradt és a hiány.

Próbáltam beszélni Gáborral, de csak rövid üzeneteket kaptam vissza: „Majd jelentkezem.” „Elfoglalt vagyok.”

Az utcán ismerősök kérdezgették: „Mi van a fiaddal? Miért nem látni nálad?” Csak mosolyogtam és azt hazudtam: „Sokat dolgozik.”

Egy nap levelet kaptam Zsuzsától. Hosszú volt és keserű:

„Kedves Ilona néni! Sajnálom, ha megbántottam önt. De úgy éreztem, sosem voltam igazán része ennek a családnak. Mindig csak Gábor anyja maradt számomra, sosem lett belőlünk igazi család. Talán ha nagyobb lett volna az otthonunk… Talán ha több teret ad nekünk… Most már késő.”

Sírva olvastam végig. Vajon tényleg ennyire önző voltam? Vagy csak féltem attól, hogy elveszítem azt az egyetlen dolgot, ami még összekötött Gáborral: az otthont?

Azóta is minden nap azon gondolkodom: mit tehettem volna másképp? Meg kellett volna próbálnom jobban megérteni Zsuzsát? Vagy tényleg jogom volt ragaszkodni ahhoz a lakáshoz, ami az egész életem?

Most itt ülök egyedül ebben a nagy lakásban, és csak egy kérdés motoszkál bennem újra és újra:

„Mi számít többet: az otthon emlékei vagy azok az emberek, akikkel megosztanám?” Vajon ti mit tettetek volna a helyemben?