„Anyós vagyok, nem ellenség” – Egy hatvanéves nő vallomása a családi harcokról
– Nem értem, miért kell mindig beleszólnia mindenbe! – csattant fel Dóra a telefonban, hangja éles volt, mint a kés. – Maga csak azt akarja, hogy Misi elhagyjon engem!
A szívem összeszorult. Hatvanéves vagyok, de még sosem éreztem magam ennyire kicsinek és feleslegesnek. Ott ültem a konyhaasztalnál, a kezem remegett a bögrém körül. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész világ együtt sírna velem.
– Dóra, én csak segíteni akartam… – próbáltam mondani, de már letette. A vonal másik végén csak a néma csend maradt.
Misi, az én egyetlen fiam, mindig is az életem középpontja volt. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor Misi még csak hétéves volt. Mindent megtettem érte: dolgoztam két állásban, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Most pedig itt ülök, hatvanévesen, és úgy érzem, mintha minden erőfeszítésem hiábavaló lett volna.
Aznap este Misi is felhívott.
– Anya, beszélni akarok veled – mondta halkan.
– Tudom, Dóra szólt – feleltem fáradtan.
– Anyu… kérlek, próbálj meg nem beleavatkozni a dolgunkba. Dóra érzékeny mostanában.
– Érzékeny? – fakadtam ki. – Misi, én csak segíteni akartam! Nem akarom tönkretenni a házasságotokat!
– Tudom, de néha úgy érzi… mintha nem fogadnád el őt.
Ez fájt. Nagyon. Hiszen én tényleg próbáltam elfogadni Dórát. De ő már az első pillanattól kezdve ellenséges volt velem. Amikor először bemutatta őt Misi, Dóra alig nézett rám. Azóta is minden találkozásunk feszültséggel teli.
A múlt héten például átjöttek vacsorára. Főztem gulyást, ahogy Misi szereti. Dóra csak turkált az ételben.
– Nem eszem húst – mondta szárazon.
– Ó, sajnálom, nem tudtam…
– Nem baj – vont vállat, de a hangja mindent elárult.
Az este végén Misi félrehívott.
– Anya, kérlek, legközelebb kérdezd meg Dórát is, mit enne szívesen.
Éreztem magamban a dühöt és a szégyent is egyszerre. Hát tényleg ennyire rossz anyós vagyok? Vagy csak Dóra keres mindenben hibát?
A barátnőim szerint túl sokat foglalkozom velük. „Engedd el!” – mondja mindig Zsuzsa. „Éld az életed!” De hogyan tudnék? Egész életemben Misi volt az egyetlen biztos pont. Most pedig úgy érzem, mintha mindketten elfordulnának tőlem.
Egyik este váratlanul becsöngettek hozzám. Dóra állt az ajtóban.
– Beszélni akarok magával – mondta hidegen.
Beengedtem. Leültünk egymással szemben a nappaliban.
– Nézze, Erzsi néni… – kezdte –, én tudom, hogy maga nem szeret engem. És őszintén szólva én sem kedvelem magát különösebben. De Misi miatt próbálok normális lenni.
– Én sem akarok rosszat magának – mondtam halkan.
– Akkor miért kell mindig mindent jobban tudnia? Miért kell mindenbe beleszólnia?
Elakadt a szavam. Tényleg ilyen vagyok? Vagy csak ő lát így?
– Én csak segíteni akartam…
– Nem kell a segítsége! – vágott közbe élesen. – Mi majd megoldjuk a saját dolgainkat!
A könnyeim vissza akartam tartani, de nem sikerült teljesen.
– Tudja, Dóra… nekem csak Misi van. Ő az egyetlen családom. Nem akarom elveszíteni őt…
Dóra arca megenyhült egy pillanatra.
– Értem én… de nekünk is kell egy kis tér. Kérem…
Aznap este sokáig ültem a sötétben. A lakás üres volt és csendes. Eszembe jutottak anyám szavai: „Egy gyerek nem elég családnak.” Akkor nem értettem ezt igazán. Most már tudom: ha minden szeretetünket egyetlen emberre tesszük fel, könnyen elveszíthetjük önmagunkat is.
Másnap reggel felhívtam Misit.
– Fiam… szeretlek benneteket. Megpróbálok háttérbe vonulni egy kicsit.
Hallottam a megkönnyebbülést a hangjában.
– Köszönöm, anya…
De vajon tényleg ez a helyes út? Vajon ha csendben maradok és visszahúzódom, akkor majd egyszer újra közelebb kerülhetek hozzájuk? Vagy örökre kívülálló maradok a saját családomban?
Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg én vagyok a hibás mindenért?